Az utolsó patkolókovács


Póda Erzsébet  2018.4.5. 23:56

Huber László patkolókovácsot, a Csallóközben, Erdőhátkarcsán kerestük fel. Aprócska műhelye pontosan úgy néz ki, mint amilyeneket már csak a falumúzeumokban láthatunk.

Körben szögre akasztott patinás szerszámok. Kimelegedve mutatja meg nekünk a patkókészítés teljes folyamatát. Régesrégi szerszámokkal, ősi tudás szerint. Izzik, parázslik, serceg, fellobban a tűz, aszerint, ahogy a zúgó fújtatót irányítja. Sokféleképpen csilingel az üllő és a kalapács, érdekes ritmusra, mint egy különleges zene. Pattognak, szállnak a szikrák. Mi pedig végigkísérhetjük, hogyan készül a patkó. Sőt Huber László azt is megmutatja nekünk, hogyan kell a ló patáját megtisztítani. A patkolókovács eredeti szakmája autószerelő, jelenleg a vízműveknél dolgozik. Gyermekkora óta kovácsnak készült.


– Mindig is tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Sikabonyi származású vagyok, kiskoromtól kezdve szenvedélyesen érdekelt, mi zajlik a helyi kovácsműhelyben. Ha csak lehetett ott töltöttem az időmet. A mesterséget Pódatejedben tanultam, már huszonöt évesen, Simon Dénes bácsinál. Akkurátus ember volt, nagyon szerettem, a szakma minden csínját-bínját megtanította velem. Az alapoktól kezdte: elsajátíthattam a tűzkezelés tudományát, az általános kovácsmunkát, a mezőgazdasági eszközök kovácsolását, a szerszámkészítést. A legjobban a patkolás érdekelt, a ló anatómiája, a patkó formája. Dénes mester összes szerszámát én örököltem, mert halála után a felesége, Emma néni nekem adta azokat. Az egyetlen tanítványa voltam, az utolsó mohikán – kezdi nevetve, miközben keze alatt szó szerint ég a munka. – Ebben a formában nem dolgozik már senki. Régi, hagyományos kovácsszerszámokat használok, csak a fújtatóm működik villanyra. A Csallóközben Somorja és Komárom környékén van még egy-egy kovács, ők modern eszközökkel dolgoznak. Szlovákia-szerte összesen 18-an vagyunk a patkolókovács céhben, amit pár éve alapítottunk.

Közben izzik a tűzben vasdarab, aztán az üllőre kerül, cseng-bong rajta a kalapács. – Mindig teszünk a készülő patkóra középjelet, mert a tűz elcsalja a szemet, utána a végeit lehajlítjuk. Következik az árkolás az árkolókalapáccsal. Az egész munkafolyamat semmit sem változott az évszázadok során. A szerszámokat mindig hűteni kell. Ezért található meg a műhelyben a tűz mellett mindig a víz is – magyarázza.


– Amit most készítek, ezt a Csallóközben nyári patkónak hívták, mai szaknyelven papucspatkó, ez az alap. Az összes többi ennek a változata, ez egyforma széles és egyforma vastag. Van rajta kápa, vannak rajta szeglyukak. A patkó alátámasztja a patát. Nyáron ezt ütötték fel a lovakra, mert sok volt a mezei, az aratási munka. Patkó nélkül a ló nem tudott dolgozni. A patkolás egyetlen célja, hogy védjük a ló patáját, nehogy többet kopjon, mint amennyit nő. Megvan a szegárok, ez a szegnyaklyukasztó – mutatja, miközben sebesen jár a keze. Az izzó vasdarabot nyújtja, hajlítja, lyukasztja. Elmondja, mikor kell gyengéden vagy erősen ütni a kalapáccsal. A patkónak, ennek az „egyszerű vasdarabnak” a kovácsolás után van hegye, azaz kötése, két szára, két szárvége, van talaji és talpi felültet, nyolc éle, vannak benne szeglyukak, árok, kápa, ami lehet több is. Patkoláskor minden egyes darabon állítani kell, szűkíteni vagy tágítani, igazítani, hogy kövesse a pata ívét, hiszen mindegyik pata egyedi.

– A magyar nyelv gyönyörű. A mesterség szavaiban az eszközhasználaton kívül benne rejlik a lovas múltunk is – mondja. – Rengeteg kifejezés van a ló állására, a járására, de még a sántaságra is. Hogy jövőnk lesz-e, azt nem tudom megjósolni, de hogy a múltunk rendkívül gazdag, abban biztos vagyok! Például, milyen szép kifejezés, hogy a vas fénye elcsalja az ember szemét! Vagy: van eleven tűz, feketemeleg, gyöngypiros, cseresznyepiros tűz. A lónál megállapítható tágállás, szűkállás, kardosállás, tehénállás, az állat lehet rövidlépésű, tisztalépésű, hosszúlépésű és még sorolhatnám. A szerszámok közt van hidegvágó, melegvágó, üllőszolga, üllő, lyukasztó, árkoló, patafaragókés, reszelő, szeglyukasztó, csípőfogókanál. A kalapács lehet patkóhajlítós, félkezes, kétkezes...


Van sarokkulcs, sokféle láncszem, tűzfogó, tűzvas, piszkavas, tűzpart, fújtató, ami lehet kézi vagy lábbal hajtott. Vidám, optimista ember vagyok, de biztos, hogy ez egy kihalásra ítélt mesterség. Nincs iránta érdeklődés, a fiatalokat teljesen más dolgok foglalkoztatják. Valamikor elterjedt szakma volt, de akkoriban is kevés igazán jó patkolókovács működött. Ahhoz jártak a legtöbben, aki a legjobban ismerte a ló anatómiáját. Ami változott, hogy ma már nem a lovat viszik a műhelybe, hanem a patkolókovács házhoz megy. Szerencsére mindig van munkám, mert a Csallóközben sokan foglalkoznak lovakkal. Patkoláskor mindenre figyelni kell: a ló egyéniségére, szokásaira, a lábak állására, a járásproblémákra, amit patkóval lehet korrigálni. Valójában ez egy „bizalmi tisztség”, hiszen a ló egyetlen fegyvere a lába, és rá kell szedni, hogy a kezembe adja. Van, amelyiket félre kell vezetni, van, amelyiket meg kell hódítani, van olyan is, amelyiket csak kábítás mellett lehet megpatkolni, és még sorolhatnám a szokásaikat. Van támaszkodó ló is, amelyik patkoláskor három lábon állva rámteszi a súlyát, és ez éppen elég nekem, ha mondjuk nyolcszáz kilót nyom. A ló egyébként a világ legintelligensebb állata, sok mindent tud és ért, és pontosan emlékszik a régi dolgokra is.

Egy kis történelmi „kiruccanást” is teszünk László segítségével, már odabent a házban, forró teát kortyolgatva. Az első patkolókovácsok, akikről tudunk, a keltáknál bukkantak fel. A mai formában ismert patkót készítették, megoldották a felszögelést is. Kiváló ötvösök és fémmegmunkálók voltak. Nincs rá semmilyen történelmik bizonyíték, hogy az őket követő rómaiak patkoltak volna. Védték a ló patáját gyékényből, bőrből készült anyagokkal, de nem patkoltak. Ahogy a honfoglaló magyarok sem. Állandóan mozgásban voltak, de olyan nagyszámú lóállománnyal rendelkeztek, hogy megengedhették maguknak, hogy egy-egy ló kiessen. Később persze megváltoztak a viszonyok, a ló nemcsak szállított, hanem dolgozott is. Patkolással például a táv háromszorosát is meg tudták tenni naponta. Nem kellett kerülgetni a köves, sziklás területeket. Ez akkoriban óriási jelentőséggel bírt, ma már talán fel sem fogjuk.


Megtudjuk még, hogy van francia és olasz patkó, valamint magyar huszársarkas patkó. Ez utóbbit kötelező a kovácsvizsgán elkészíteni, László vizsgamunkájaként is ezt kovácsolta. A magyar huszárok kezdték használni, mert esetükben egyrészt tábori patkolókovács állt rendelkezésükre, másrészt olyan patkóra volt szükség, amely sokáig kitartott. A huszárlovaknak hirtelen és gyorsan kellett fordulniuk és lassítaniuk. Ez a patkó pedig tartást adott a lónak.

Huber László által részesei lehettünk egy csodálatra méltó mesterség ősi folyamatának. Kicsit beavatottaknak éreztük magunkat, amint a szikrákat vető izzó fém alakulását láthattuk, s magunkba szívhattuk a műhely tiszta szénfüstjének illatát. Mindenesetre reménykedünk abban, hogy a patkolókovácsnál egyszer felbukkan egy hozzá hasonló fiatalember, azzal a kéréssel, hogy szeretné elsajátítani a szakma különleges fogásait.

Fotó: Ugróczky István

Megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018 évi 11. számában



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.