Azt láttam...


Dömény H. Árpád  2009.3.8. 17:37

Az erdélyi Sepsi Rádió és a Székely Hírmondó közös szervezésében meghirdetett Év embere verseny győztesét, Bálint Olgát mutatjuk be olvasóinknak.

Bálint Olga, a Szentkereszty Stephanie Egyesület elnöke, a Kézdivásárhelyi Közösségi Szolgáltatási Komplexum igazgatónője, illetve a megye szociális ellátórendszerében dolgozók szakszervezete, az Unitas elnöke. Az intézményen és egyesületen belüli munkássága önmagáért beszél – neki köszönhetően három olyan központ működik Kézdivásárhelyen, amelyek országszerte is ritkaságszámba mennek. Feltehetőleg ez is közrejátszott abban, hogy ő kapta 2008-ban a legtöbb szavazatot. A két lányát egyedül (fel)nevelő édesanya, az életörömöt sugárzó nő azonban már kevésbé ismert nyilvánosság előtt. Ezért döntöttünk úgy, hogy az Év emberének eme arcát mutatjuk be.

– Kézdimartonosi gyökerekkel büszkélkedem, szüleim egyszerű földművesek. Az egyik fiútestvérem ezt a családi hagyományt folytatja, édesapám 82, édesanyám 75 éves. Igyekszem vigyázni rájuk, de nemcsak rájuk, hanem minden idős emberre. Egyébként a szüleim nagyon elérzékenyültek, amikor értesültek a szavazás eredményéről.

– Hátrányos helyzetű, sérült gyerekeket gondozni nem épp a legvidámabb foglalkozás, Ön mégis megtalálta benne a szépet. Megosztaná velünk, hogy mi is az?

– Az elemi elvégzése után elhagytam szülőfalumat, hogy az udvarhelyi tanítóképzőben megszerezhessem a pedagógusi diplomát. Mindenáron tanítani akartam. Kezdőként egy évet dolgoztam az ozsdolai óvodában, utána, 1980-ban az óvodáskorúak gyerekotthonába kerültem, ami meghatározónak bizonyult a karrieremre nézve. Már diákkoromban kialakult bennem ez a szociális érzékenység, hiszen szüleim sokan voltak testvérek, de nagyon összetartottak. Azt láttam, hogy az erősebb mindig segíti az elesettet, tehát számomra a példa adott volt. Akkoriban már-már büntetésnek számított gyerekotthonban kerülni kezdő pedagógusként. Én azonban nem így gondoltam. Azt láttam, hogy vár rám 15 gyerek, akik különleges helyzetükből adódóan, mondhatni anya helyett anyaként fognak szeretni, s akiket én indíthatok el az élet útján. Arra vágytam, hogy szeretetet adhassak, mert tudtam, hogy azoktól a kisgyerekektől többszörösen kapom vissza. Bátran állítom, hogy legszebb éveimet aktív pedagógusként éltem meg. Tizenhat évet dolgoztam óvónőként, 1996-ban ugyanis kineveztek az intézmény vezetőjének. Azóta folyton képezem magam, megszereztem a pszichológusi oklevelet, a Károlyi Gáspár Egyetemen pedig elvégeztem a mentálhigiénia szakot.

– Családi élete miként alakult?

– Ahogy megkaptam az óvónői állást a kézdivásárhelyi otthonban, férjhez mentem. Nem nevezném hagyományos házasságnak, mert a férjem, aki Európa-bajnok volt szabadfogású birkózásban, profi sportolóként sok időt töltött Bukarestben, míg én idehaza tanítottam. Született két szép lányunk. Andrea, a nagyobbik tavaly diplomázott le közgazdaságtanból, és az idén végez a politológián. Tamara másodéves, pszichológiát tanul Kolozsváron. Csak hárman élünk, mert a balsors úgy hozta, hogy amíg én egy hathetes svájci továbbképzésen voltam, a férjem autóbalesetben meghalt. Én gyedül, a lányaim pedig apa nélkül maradtak. Nagy bajban voltam, de ez egyben felerősítette az empátiámat az elesettekkel szemben. Mondhatnám, hogy egy kicsit személyesen is érintve lettem.

– Ez valamiféle életfilozófia is egyben?
– Amit adunk, azt kapjuk cserébe. Ez örök igazság. Azzal, hogy másnak jót teszel, magadnak teszel jót, hiszen a jó cselekedetek termelik a boldogság-hormonokat, s mivel az ember a boldogságot keresi, könnyen „megfertőződhet” azzal, amit a szakirodalom Terézanya-paradigmaként tart számon, és amit ma tudatosan használunk a közösségépítés során is. Sokan megjegyzik, hogy mindig derűs vagyok, amire azt szoktam válaszolni, hogy ugyanannyiba telik mosolyogni, jóságosnak lenni, mint szomorkodni, szenvedni, s akkor miért ne legyünk örömtelik, főként, ha attól a másik embernek is jobb kedve lesz.

– A szabadidejét mivel tölti?

– Szeretem felelősségteljesen végezni a munkám, ezért sok szakirodalmat, intézményi lapot olvasok, de ugyanakkor a lelki egészség védelmével kapcsolatos, a női identitást erősítő könyvek a kedvenceim. Lokálpatriótaként esténként átböngészem a megyei lapokat. A vakációimat viszont olasz földön szeretem eltölteni. Mindenem az olasz kultúra, a dolce vitás hangulat, a napfény és a tenger elvarázsol, az olasz konyháról nem is beszélve. Minden évben járnom kell Olaszországban, mert az tölt fel, ad erőt a további munkámhoz. Autodidakta módon, barátaim, ismerőseim révén megtanultam a nyelvet, így már az sem jelent számomra akadályt.

– Azt mondta, az Év embere cím felelősségvállalást is jelent, hiszen példamutatónak kell maradni. Az Ön életében ki volt az a személy, akire leginkább felnézett?

– Szakmai vonalon az intézmény egykori megalapítója, báró Szentkereszty Stefánia az, aki megmutatta a követendő utat. Aztán egy sokkal közelebbi személyt mondanék, Incze Margit nénit, az elődömet, akit egyszerre mondhatok barátomnak és eszményképemnek. Nagyon sokat tanultam Babi nénitől, nemcsak szakmailag – emberségből is. Sajnos, tavaly eltávozott közülünk, így nem örülhetett velem a kitüntetésnek, pedig biztos vagyok, hogy büszke lett volna rám. A szeretteink elvesztésén nem szabad szomorkodnunk, meg kell tanítanunk, elsősorban önmagunkat, a hozzánk tartozókat, miként kell ezeket a veszteségeket kezelni. Most is van egy haldokló betegünk, de azzal, hogy emiatt emésztjük magunkat, nem segítünk rajta. Amink szép és jó vele kapcsolatos, azt őrizzük meg a szívünkben, mert abból kell majd erőt merítenünk.

– Köszönöm a beszélgetést!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.   


Kezemben az ecset

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Benyó Orsolyával, aki egy nap gondolt egy merészet, és ecsetet vett a kezébe.

2022.9.5.   


„Mi történt a lányommal?”

Póda Erzsébet

Nehéz elképzelni annál borzalmasabb helyzetet, mint amikor egy anya – bármely okból – elveszíti a gyermekét. Beszélgetés az ekecsi Fél Dórával.

2022.8.29.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2022.7.27.  9   


Kotta nélkül

Zana Anita

Interjú a szolnoki Erős Laurával, aki látáskárosultsága ellenére csodaszépen zenél, és sok minden mással is foglalkozik.

2022.7.25.   


Míg az élet engedi

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a Szilason élő Pálffy László ceremóniamesterrel.

2022.7.22.   


Élni kell!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a budapesti Brjeska Dórával, aki megküzdött és küzd a rákkal, közben egy pillanatra sem veszítette el az életkedvét.

2022.7.10.   


A cél a legjobb helyezés

Kucsora Zsolt

Beszélgetés az érsekújvári Nagy Mária társastáncossal, aki egyre eredményesebb ebben a műfajban.

2022.7.3.   


Aktívan tevékenykedni

Zana Anita

Beszélgetés Víg Zsuzsannával, a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének jászsági területfelelősével.

2022.6.22.   


Merjünk újat alkotni!

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Bajcsi Barnabással, aki matematika tanár, fociedző és egy különleges hobbija is van: a lepkegyűjtés.

2022.6.17.   


Ketten a ketrecben

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a csilizradványi Vörös Alex ketrecharcossal küzdősportról, sikerekről, elszántságról, kitartásról.

2022.6.13.