Csak a következő lépés számít

Póda Erzsébet  2014.7.3. 2:58

Beszélgetés Lesták Erzsébet hegymászónővel.

Lesták Erzsébet kiskora óta szeret túrázni, aztán egyszer úgy döntött, magasabbra tör. 1996-ban megmászta a 3329 méteres Etnát, majd minden évben egyre magasabb hegyeket. 2009-ben próbálkozott először 8000 méter fölötti csúccsal. Eddig négy 7000 méter fölötti csúcsot hódított meg, oxigénpalack nélkül. 2013 novemberében szintén oxigénpalack nélkül, trombózissal a lábában, meghódította a 8013 méter magas Sisapangmát, amely a világ 14. nyolcezrese a sorban.
Ő volt az első magyar mászó egyben az első magyar nő ezen a csúcson.
Lesták Erzsébet eredményei itt:
Eredeti szakmája szerint közgazdász. Volt már uszodavezető, tanított úszást, volt edző és sportintézmény-vezető is. Aztán megalapította a cégét, amely túraszervezéssel és a túrázással kapcsolatos tevékenységgel foglalkozik. Azt mondja, így jobban egyeztethető a szenvedélye és a munka, tehát úgy döntött, azzal fog foglalkozni, ami a hegyekkel és a mászásra való felkészüléssel kapcsolatos.



Hogyan lesz valakiből hegymászó?

Kiskorom óta nagyon-nagyon szeretek túrázni, a családomban egyedüliként. A hegymászást attól kezdve számítom, amikor 1996-ban huszonévesen először mentem háromezer méter fölé. Viszonylag könnyen megtettem a távot, ezért kíváncsi lettem, bírnám-e a magasabb hegyeket. A következő évben négyezer méter fölé mentem, majd ötezer fölé. Kiderült, hogy a magassággal nincs gondom. Addig is sokat sportoltam, jó kondícióban voltam. A csúcsok, amelyeket megtettem, technikai nehézségeket nem tartalmaznak, kiszámíthatók. Ezeken próbáltam ki magam. Utána olyan célokat tűztem ki magam elé, amelyek már technikailag nehezebbek. Kezdetben csapattal jártam túrázni, de lassan elmaradoztak mellőlem, mert őket nem vonzották a magasabb hegyek. Így más társakat kerestem, akiket az érdekel, ami engem.

Amikor a magasabb hegyeken járt, volt, amire nem számított?

A hegyekben az a vonzó, hogy szeszélyesek. Például egy 2500 méteres csúcsra akár júliusban is lecsaphat egy hóvihar. Ez benne a kihívás, mindig új feladatokat állít elénk minden egyes hegy. A hegmászásnak pont ez a lényege: teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fogadja az embert.

Mik voltak a tavaly novemberi eredménye előzményei – amikor is első magyar nőként oxigénpalack nélkül megmászta a Sisapangmát?

2009-ben már megpróbálkoztam egy nyolcezressel, háromszor voltam hétezresen, és úgy gondoltam, készen állok a magasabb csúcsra. Másfél évem volt a felkészülésre, sokat edzettem minden nap, főleg külföldön. Az európai mászás nem igazán nevezhető felkészülésnek. Az inkább a kondíció megszerzésben jelent sokat, és pszichésen segít, hogy bennem legyen a tudat: mindent megtettem annak érdekében, hogy elinduljak a nyolcezresre. A Sisapangmára egyedül mentem, kint csatlakoztam egy nemzetközi csapathoz. Hatan voltunk: egy mongol fiatalember, egy 73 éves japán nyugdíjas, olasz, svájci és német hegymászó, és én egyedüli nőként. A mászók először mindig Katmanduba mennek beszerezni a felszerelést, utána lassan indulnak felfele. Nekünk, akik Európából, tehát alacsonyról jövünk, első lépésben akklimatizálódnunk kell. A helyiek átszaladnak egyik faluból a másikba, de nekünk az alaptáborig jutás közel egy hétbe telik. Hányingerrel, fejfájással, egyéb kellemetlen és fájdalmas tünetekkel – ezért is kell előzetes tapasztalatokat szerezni. Nekem is szükségem volt a tapasztalatszerzésre, egyszer már beletört a bicskám egy nyolcezresbe. Tisztában kell lenni a nehézségekkel, amelyek adódhatnak. Tudni kell, hogy ezek olyan problémák, amik elmúlnak. És azt is, hogy közel egyhónapos felkészülésre van szükség az elindulásig.


Legutóbb hogyan történt az akklimatizálódás?

Másfél napig kritikus állapotban voltam. Nem tudtam se ülni, se feküdni, se járni a fejfájás miatt. És még csak ötezer méter magasságban voltam! Sokat gondolkodtam, mi lesz így velem, ha már most ilyen problémákkal küszködöm. Folyadékot sem tudtam magamhoz venni. Viszont képtelen voltam azt mondani, lent maradok, úgyhogy adtam magamnak még egy esélyt. Csináltam egy üveg multivitaminos vizet, és elkezdtem sétálni. Egész nap csak sétálgattam, csak erre voltam képes. Hála Istennek végül ez segített. A serpa, akivel az utat végigcsináltam, aki a mászótársam volt, végignézte a kínlódásomat, de ő segíteni nem tud, hiszen számára nem gond a magasság. Tette a dolgát, evett-ivott, néha megkérdezte, hogy vagyok. Ők talán nem is fogják fel, mit jelent ez számunkra.

Az akklimatizálódás után elindult a csapat...

A kínai alaptáborból (5000 méter) gyakorlatilag 10-11 órás túrával értük el az előretolt alaptábort, ami 5700 méteren volt. Utána következik az egyes, kettes és hármas tábor, az utolsó a csúcstámadó tábor. 7400-7500 méter magasságban akár órákig is eltart, amíg az ember 100 métert megtesz. Kemény kihívás ekkora magasságban akár a kisdolog elvégzése. Nőként erre nagyon keményen készülök. Mínusz negyven fokban már, amíg a cipzárakat lehúzgálom, lefagyhat a kezem. Időben kell visszahúznom a kesztyűt, átmelegítenem a kezem, és felhúznom a cipzárakat. Komoly tortúra egy egyszerű cselekménysor. Ezen a hőmérsékleten hamar megfagy a bőrünk is. A férfiaknak könnyebb dolguk van, abban is, hogy szakállal tudják védeni az arcukat. Ilyen magasságban már sok mindenre előre fel kell készülni. Minimum két hétig ugyanaz a ruha van rajtunk, hiszen nem tudunk átöltözni. Legutóbb pár helyen megfagyott kicsit az arcom, a szám is. Van rá persze védőkenőcs, de néha annyira fáradt voltam, hogy elő sem vettem. Van, amikor a hátizsákban felejtem a krémet, pedig a hőmérséklet miatt zsebben kéne tartani, mint a csokit. A krém a hátizsákban megfagy, és használhatatlanná válik.

A csúcs felé tartva?

A Sisapangma a legkisebb nyolcezres, de nem a legkönnyebb, sok nehéz technikai résszel a csúcsrégióban. Két tábor közt is nagyok a távolságok, úgynevezett feles táborok vannak kialakítva, és át kell menni gleccsereken is. Nagyon nehéz és hosszú szakaszok váltják egymást. Amikor először megláttam, azt hiszem, az is hozzájárult a fejfájásomhoz, szerintem pszichésen is produkáltam. Közelebbről pedig még nehezebbnek látszott. Ezért úgy döntöttem, minden napom úgy induljon, hogy amikor reggel kinyitom a sátrat, rálássak a hegyre, hadd barátkozzunk egymással. Gyakran volt vihar, úgyhogy az időjárási ablakot vártuk, a meteorológiai stábbal egyeztetve. Van egy-két napos elcsendesedés, de ezt előre nem lehet tudni, mikor kerül rá sor. Erre várnak a hegymászók.


Amikor ekkora magasságokban mászik, mire gondol?

Arra, hogy nem vagyok normális. (Nevet.) Mikor 10-12 órát megyünk extrém körülmények között folyamatosan, ez többször is eszembe jut. Viszont semmiféle negatív gondolatokat nem szabad bevonzani. Nem szabad rettegve megélni a napokat, vagy azon agyalni, hogy valami rossz történhet. Akinek ez jár a fejében, az ne menjen csúcsot hódítani. A gátló gondolatokat itthon kell hagyni. Már az itthoni felkészüléséi időben tisztázni kell magunkban mindent, mert az agyalás felesleges energiát von el az embertől. Van, akinek sikerül otthon hagynia a negatív gondolatokat, van, akinek nem – az eredményen mindenképpen meglátszik.

És az utolsó szakasz?

Egy nappal később indultam, mint a többiek. Mindenki oxigénnel jött, ketten voltunk, akik oxigén nélkül akartunk menni. Engem a többiek le akartak beszélni, hogy ez nem lehetséges, ezt nem lehet megtenni. A serpa is győzködött. Az oxigént nem használó mászó nem tud lépést tartani azzal, aki oxigénnel megy. Alapdolog, hogy együtt kell maradnia a csapatnak. Nem árt, ha vannak eszközök, segítség. A serpám azon aggódott, hogyan fogom nőként végigcsinálni. A többiek is abban reménykedtek, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Úgy vágtam neki az útnak, hogy egyre mondogatták: oxigén nélkül reménytelen. Végig kitartottam az elhatározásom mellett. Nem volt könnyű félresöpörni a tanácsokat, és azt mondani: tisztában vagyok mindennel, de nekivágok. A hármas tábortól a csúcsig 26,5 órát tartott az út, mínusz 40 fokban, sötétben tettük meg a nagy részét. Délután jött egy nagy vihar, az útvonalat sem láttuk, még a serpa is elbizonytalanodott, viszont nem állhattunk meg. Nem nagyon lehetett menni sem, vissza kellett volna fordulni, de mondtam: olyan közel vagyunk, végigcsinálom! Mindketten csak arra összpontosítottunk, hogy minél gyorsabban elérjük a csúcsot. Fél 3-kor értem fel a csúcsra, ekkorra a vihar teljesen rátelepedett a hegyre. Olyan nagy örömmámor nem öntött el, hiszen tombolt a vihar, úgyhogy elhatároztam: majd az alaptáborban örülök, ha visszajutok egyáltalán.

Felfele menet mire összpontosít?

Mindent kizárok a fejemből: az itthoni, az ottani problémákat. Valójában a kínok kínját állom ki, csak a következő lépésre összpontosítok. Azt látom, hogy előttem vannak nyomok, csak arra figyelek, se jobbra, se balra, csak arra, hogy mi a következő feladat. Minden idegsejtemmel csak arra az egy dologra koncentrálok. Olyan szintű összpontosítást kíván ez, hogy eszembe se jut semmi, csak a következő lépés.

És mikor jött el az öröm pillanata?

A csúcson nem maradhattunk túl sokáig, mennünk kellett, azt a régiót minél hamarabb elhagyni. Odafent a pihenés nem regenerálódás, a szervezet már saját magát emészti minden egyes percben, ezt tudni kell. Mozgásban kell maradni. Csak itthon tudatosult bennem, hogy megtettem. Annyit álmodoztam róla, hogy egyszer megcsinálom – alig hittem el, hogy már túl vagyok rajta. Leérve annyira fáradt voltam, hogy semmi se jutott eszembe. Enni, inni, aludni akartam. Hazaérve fogtam fel, szépen lassan, hogy elértem a célomat.


Mikor jön a következő elhatározás, terv?

A csúcs közelébe érve már úgy gondoltam, van még bennem tartalék. Nézegettem a magasságot az órámon, fáradt voltam, de nem éreztem, hogy az utolsó leheletemmel megyek. Akkor már tudtam, hogy én ezt most meg fogom csinálni, és lesz következő tervem is.

A család mit szól mindehhez, nem akarja lebeszélni?

Már senki nem akar erről lebeszélni, mindenki elfogadja a helyzetet. Anyukámmal szemben azonban lelkiismeret-furdalást érzek, de akkor is ez az én utam. Amikor mennem kell, akkor megyek.

Tervek?

Van még 8 olyan nyolcezres hegy, amelynek magyar nő még nem állt a csúcsán. Legközelebb a Manaslut szeretném elérni, amely a 8. a sorban. 81 556 méter – elég nehéz útvonal. Az egészségemmel egyelőre problémák vannak, a Sisapangmán is volt trombózisom. Azt várom, hogy regenerálódjon a szervezetem. Amikor rendben leszek, máris nekifogok a felkészülésnek. Egyelőre naponta két injekciót, vérhígítót kell beadnom magamnak. A Sisapangmán is így volt, amit csak úgy tudtam kivitelezni, hogy az egyik kezemmel „melegítettem”, mert ha elengedem, megfagy. A hasamba kell szúrni, tehát elég megerőltető volt a hegyen.


Hogyan telik egy napja itthon?

Állandó készenlétben tartom magam, fejben szükségem van erre. Naponta 4-5 órát edzek, de minimum 3 órát. Ez állhat futásból, konditeremben erősítésből, és minden hétvégén túrázom, csoportokat viszek csúcsmászásokra.

Most csak ez az egy terve van, vagy több csúcs is ki van tűzve?

Most ez az egy, és ha ez sikerül, akkor jön a következő.

Tudom, hogy a nők bármire képesek...

Eddigi utaimon azt láttam, például a nyolcezresen is, hogy a nők összeszedettebbek, nyugodtabban viselik a körülményeket. A férfiak pörögnek, az erejüket fitogtatják. Szerintem sokkal nagyobb a csúcsra jutási arány a nők között. Kitartóbbak vagyunk, és jobban taktikázunk. A férfiak vehemensen indulnak neki, aztán elfogy az energiájuk. Mi nők fizikálisan nem vagyunk olyan erősek, ezért másként kell hozzáállnunk. Szerintem nyolcezer fölött nagy szükség van a taktikázásra: mennyit használjunk fel az energiából, mennyit tartalékoljunk, satöbbi.

Előfordulhat, hogy valami miatt feladja?

Ez történt 2009-ben, amikor a Cso Oju megmászása közben 7900 méternél visszafordultam. Gyakorlatilag egy órán múlt a siker. Akkor már trombózis volt a bal lábamban, észre is vettem a tüneteket, de nem tudtam, mi történik velem. A többiek a kínok töredékét se élték át, sejtettem, hogy nagy valószínűséggel velem van valami baj. Émelyegtem, két-háromlépésenként elsötétült velem a világ. Tudtam, hogy bármennyire is magasan vagyok, ennek nem kellene így lennie, ezeket a tüneteket nem kellene észlelnem. Gondoltam: szégyen, nem szégyen, vissza kell fordulnom. Nem volt könnyű, de helyes döntés volt. A kudarcok is az élethez tartoznak. Persze nagy lelkierő kell a folytatáshoz.

A hegyen járó ember egyfolytában találkozik a halállal. Ez nem riasztja vissza?

Azt gondolom, csak úgy képes az ember haladni, ha mindent félretesz. Megtörtént, hogy kicsúszott valaki, és ott hagyták a jéghasadékban. Mentem már olyan szakaszon, ahol egy tábort láttunk, amit elvitt az enyészet. Nem befolyásol, ez sajnos hozzátartozik ehhez. Minden egyes teljesítményre fel kell készülni fizikálisan és pszichésen is. Naponta 25-30-szor kell döntést hozni: megyünk vagy visszafordulunk. Minden azon múlik, hogy azokat a döntéseket hozzuk meg, amelyeket kell.

Biztosan nem fél a magánytól.

Nem. Tudom, hogy sokat leszek egyedül. Készülök rá, hogy többezer méter magasan egyedül ülök egy sátorban, és kint tombol a vihar.

Honnan van ez az erő önben?

Ezen már sokat gondolkodtam, és nem tudom megmagyarázni. Belső kényszer. Nem magamutogatás – nem másoknak akarok megfelelni, hanem magamnak. Kitűzöm a célt, és azt igyekszem elérni. A családom sose követelt tőlem ilyesmit, ez magamtól jött.

Ha egy lány szeretne hegymászó lenni, és megkérdezné önt, mit mondana neki?

Aki érez magában késztetést, aki úgy érzi, ebben tudja megvalósítani önmagát, annak azt javaslom, járja végig az útvonalakat. Kezdje az alapoktól, és ha ez valóban az ő útja, akkor úgyis mindig abba az irányba fog terelődni, ami őt felviszi esetleg egy nyolcezresre. És legyen kitartó, mert a kitartásban rejlik a titok nyitja.


A beszélgetésünk után H.Jackson Brown mondása jutott az eszembe: „A folyó és a szikla összecsapásából mindig a folyó kerül ki győztesen – de nem az erejének, hanem a kitartásának köszönhetően.”
Egész szerkesztőségünk nevében sok sikert kívánunk a
hegymászónő további csúcstámadásaihoz.

Fotók:
1. Beszélgetés közben (a szerző felvétele)
2. Úton...
3. Himalája, Cho Oyu Camp II. - 7150m
4. Himalája, akklimatizációs túra, kb. 5200 m
5. Himalája, Shishapangma, 8013 m
(2-5 archívum)

Hozzászólások

@

Küldés