Egy modern római és a szebbik nem

Sebők Zsófia  2012.8.29. 5:40

Beszélgetés Marcellus Mihály regényíróval

A magyar könyvpiac egyik legújabb szereplője Marcellus Mihály, a Pannonia Romanum – azaz a római kori Pannoniában játszódó könyveket összefoglaló – sorozat szerzője. Az író 2011 novemberében jelentkezett A veterán című regényével, idén májusban pedig megjelent második római témájú könyve, a még nagyobb lélegzetvételű és epikusabb hangvételű Aquincum farkasa. Marcellus Mihály a könyvein kívül már számos interjú során is bizonyította, hogy nem csupán rajongója, de szakavatott ismerője is az általa választott és képviselt történelmi kornak. Mi pedig a netBarátnő szerkesztőségében gondoltunk egyet, és a szokásos sémától kissé eltérő kérdéseket tettünk fel a szimpatikus írónak. Vajon mit gondol Marcellus Mihály a nőkről, a szerelemről, a romantikáról? És vajon mit gondoltak ezekről az ókori rómaiak?
Az alábbi interjúból ez is kiderül…

– Mindkét római témájú regényében, A veteránban és az Aquincum farkasában is fontos szerepet játszik a szerelem. Romantikus típusnak tartja magát?

– Mindenképpen. Attól a pillanattól, hogy tízéves koromban elbőgtem magam Puccini egyik szerelmes operáján, így tartom. (Talán nem véletlen, hogy az opera alkotója is olasz). Megjegyzem, akkor az anyukám is velem bőgött. Aztán együtt megállapítottuk utána, hogy a szerelemnél nincs szebb a világon. Ebben a meggyőződésben vagyunk azóta is.

– A könyveiben jelen lévő, a becsületes férfi és a nemes római asszony közt fűződő szerelem mellett találhatunk kendőzetlenebb, lazább jeleneteket is – gondolok itt a többször is előforduló táncosnőkre, illetve A veterán egyik fülledten erotikus jelenetére. Ezek alapján levonhatjuk a következtetést, mely szerint sokat jelent az ön számára a női nem? Hol helyezné el az életében a nőket?

– Őszinte leszek, hiszen őszinte a kérdés is. Már gyermekként is elvarázsolt a női nem és a szerelem, később az erotika. Ezeknek a bűvöletében éltem le a fél életemet, amennyiben az ötven év megélése a fél életet jelenti. Véleményem szerint a világ gyengédebbik (nem a gyengébbik!) fele – a NŐ! – kincs azoknak a férfiaknak, akik ezzel a kinccsel jól tudnak bánni. És itt nem a magukat nagy macsóknak tartókról beszélek, mert sajnos, ezen férfitársaim semmit nem tudnak a női nemről. A nő ősi titok, egy feladvány a Teremtőtől, amit nekünk nem karddal és izmokkal, vagy mellveregető hőzöngéssel, sokkal inkább érzésekkel kell megoldanunk és meghódítanunk. A kérdésre válaszolva, a női nem mindig megkapta nálam az őt megillető, kiváltságos helyet…

– A veteránt a Múzsájának ajánlja, az Aquincum farkasa utószavában pedig köszönetet mond neki a támogatásért, a kandalló és a szív melegéért, „melynek megnyugtató erejéből igazi művek születhetnek“. Ki ez a rejtélyes Múzsa, és miképp van jelen az életében?

– Nem vagyok az a csacsogós fajta, aki a médiában kibeszéli a magánéletét. Ne kívánja ezt tőlem! Az érzelmek éppen azért gyönyörűek, mert két emberre tartoznak, és nem szabad a sajtó hasábjait színesíteniük. Így most nem válaszolok erre a kérdésre. De annyit elmondhatok, a jelen pillanatban szépség, kellem, mély érzelem és támogatás vesz körül, vagyis olyan erős érzelmi hátország, ami mindenképpen segítsége egy művésznek. És két fejezet megírása között boldogan merülök el ebben a mélységes szépségben.

– Tudjuk, hogy a rómaiak rendkívül precíz és kemény emberek voltak, akik óriási távlatokban gondolkodtak, és igájuk alá hajtották az akkori ismert világ egy jókora részét. Ismerjük harci gépezetüket, a saját korát meghaladó jogrendszerüket, lélegzetelállító építészeti tudásukat, és még hosszasan sorolhatnám… De vajon mennyire voltak szenvedélyes, romantikus lelkek? Tudhatunk-e arról bármit is, hogy mit jelentett nekik egy asszony szerelme?

– A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk. Akkor is voltak tiszta szívűek, odaadó szerelmesek, aztán voltak számítók is, akik éppenséggel egy módosabb asszony szerelmével és a vele kötött házassággal próbáltak rangot szerezni. Voltak hősszerelmesek, csélcsapok, pipogya férjek vagy boldog paterfamiliasok és matrónák. Mindemellett pedig voltak dévajkodó férfiak és nők. Semmiben sem különbözhettek a maiaktól. Bár, ha jól belegondolok, egyvalami még nyitottabbá tehette őket: semmiféle vallásos korlát nem szabott határt nekik azon kevés rendelkezésen, amit a Birodalmi Triasz tisztelete megkövetelt. Bár Iuppiter, Iuno és Minerva tisztelete közel sem jelentett oly mérvű erkölcsi tilalmat, mint a később betörő kereszténység eszméje, mely megtorpanásra és kollektív bűntudatra, bűnbánásra ébresztette az akkori emberiséget. Tehát, ha mindezt levonjuk, tőlünk, érző és vágyakozó, netán ösztöneinknek élni akaró emberektől nem sokban különböztek ők sem, csupán annyiban, hogy talán többet engedhettek meg maguknak büntetlenül. De biztos vagyok benne – a megható sírfeliratok is bizonyítják –, mély szerelem, nyílt odaadás volt a jutalma egy jó római asszonynak, hiszen Rómában alapvetően nagyobb megbecsülés járt a nőnek, mint más egyéb birodalomban. Miért is? Tudjuk, hogy Róma sok értéket átvett a szinte elsőként leigázott etruszkoktól, ahol a nő egyenrangú volt a férfival. Egy etruszk asszony akár maga választhatott új férjet a régi helyett, sőt kieszközölhette az udvarlást, továbbá feleségként teljes joggal részt vehetett a férje éjszakai lakomáiban, tivornyáiban, sőt annak erotikus részeiben, akár úgy is, hogy maga választatott partnert arra az éjre. Nos, ha Rómában ez ennyire nem is jött divatba, nagyobb elismerés és figyelem övezte az asszonyt. Szerelem és szenvedély terén pedig azt hiszem, nem kell félteni a latinokat. Tűzben égtek, vérmérsékletük az ókorban sem volt hűvösebb, mint most. Sőt... Meggyőződésem, hogy az asszony szerelme oly erőt képviselt, hogy a mindennapok lelkesítő része volt a Birodalomban.

– Gyakran hangoztatja, hogy rómainak tartja magát. Ez mennyire jellemző az életvitelére? Mennyire tudja megélni a rómaiságot a hétköznapokban?

– Nehéz megfogalmazni, hisz ilyennek születtem, amilyen vagyok. De az tény, hogy az egykori Római Birodalom oly tartományában nőttem fel, ahol még fellelhetők a latinok jegyei a hétköznapokban. Jogalkotás, művészet. A romok – a látható csodák. A hétköznapi szavak. Alapvető kifejezéseink. Például, gondoljunk csak a naptárra! Ma, amikor válaszolok a kérdésekre, augusztus 15-e van. Ezt a hónapot az első században nevezték el Octavianus Caesar, az első császár tiszteletére Augusztusnak, vagyis Ragyogónak. És mi van a júliussal? Amikor az utca embere kimondja, gondolná-e, hogy maga Augustus Caesar javasolta a Senatusban, hogy e hónapot az első Princepsről, örökbefogadó rokonáról, és elődjéről, Caius Jusius Caesarról nevezze el? És többek között azért is, mert Caesar megalkotta az ókorinál sokkal pontosabb Julián naptárt, ami még a szökőéveket is igyekezett meghatározni. Igen, egy olyan térségben élek, ahol csak a vak nem veszi észre az egykori birodalom megmaradt „morzsáit“. E múltbeli darabkákból erő és szenvedély sugárzik, melyet önmagamban is érzek, így ez a hétköznapjaimat is tökéletesen áthatja.

– A regényeiben egyértelműen elválasztható egymástól a jó és a rossz, a cselekményen és a szereplők tettein keresztül gyakran igyekszik megmutatni a helyes irányt az olvasónak. Fontos szerepet játszik az életében az erényesség? Mit jelent Marcellus Mihálynak a hűség, a tisztelet és a becsület?

– Jó, hogy erre rákérdezett, mert így nyomatékosíthatom, hogy a jó felé törekvés, a tisztesség, a hűség voltak az igazi római erények. De hagyjuk most a pátoszt egy pillanatra! Ezek az én hétköznapi, született erényeim is, amire büszke vagyok egy olyan világban, ami egyre inkább a kapzsiságról, az ellenségeskedésről, a szembenállásról szól. Nem tudom elválasztani ezeket a saját erényeket, miközben regényeket írok, így nem véletlenül kerülnek bele a köteteimbe. De ott a helyük, hiszen mondja csak, van-e alkalmasabb időszak a mostaninál, hogy erényekről, tisztaságról, tiszteletről és becsületről beszéljünk?

– Úgy tudom, jelenleg épp az új regényén, a 2013 karácsonyára megjelenő Északi vihar című római eposzon dolgozik. Ebben is fontos helyet kap az erkölcsi útmutatás? Illetve korábbi témánkhoz visszatérve: mennyire játszik benne fontos szerepet a női nem?

– Az Északi vihar egy harcos könyv lesz, történelmi hitelességgel megírt, kicsit császárportrés kalandregény. Sokan várták tőlem, hogy végre harcba vigyem Róma légióit is, hiszen ódzkodtam ettől az első két kötetemben. Bocsáttassék meg nekem, de nem ugrottam a lehetőségre, hiszen ezeket a vértet és kardot csörgető legényeket már annyian megírták a világon, ráadásul nem hiszem, hogy Rómát csak a pajzsuk mögül döfködő legionáriusokkal kellene azonosítani. De kétségtelen, hogy most gladiust ragadok a főhőseimmel, hiszen Marcus Aurelius háborúiról van szó! Persze, szeretném, ha a főhősök lelkében kialakult küzdelem, az önmagukkal való vívódás is nagy hangsúlyt kapna az Északi viharban. Egy lényeges dolgot hadd hangsúlyozzak: meglepő részletekkel és saját kutatásaimból fellebbentett titkokkal szeretném az olvasóimat meglepni, ami a Marcus Aurelius-kori császári ház viselt dolgait illeti. Nem akarok előre semmit elárulni, de akad majd meghökkentő adat is e könyvben, amit elgondolkodva olvashatnak azok, akik valamennyire járatosak a második század végén kialakult római uralkodói válságban. Ami viszont biztos: szeretnék az én kedves női olvasóimnak egy igazi – vagyis, esendő, néha nehézkes, aztán hibáiból okuló, de mindenképpen erőteljes, hűséges és szerethető – római vitézt bemutatni, aki remélhetően megnyeri a szívüket. A főhős A veterán című könyv főszereplőjének fia, Titus Lupius Melior, aki ezer csapdával, még az önmaga lelke által állított tőrrel is megküzdve felülkerekedik egy olyan korban, amely választóvize a római nagyságnak és az elkerülhetetlen hanyatlásnak. Hogy a regénybeli női nem mennyire ragadja magához ezt a(z egyik) főszereplőmet, hadd maradjon titok. De vannak elképzeléseim…

– Nemrég ünnepelte az ötvenedik születésnapját, amit a többség általában el sem hisz, hiszen nagyszerű formában van. E jeles alkalomból a barátaitól, írótársaktól és a kiadótól egy igazi római kardot, egy gladiust kapott. Azon írók közé tartozik, akik gyűjtik a könyveikhez kapcsolódó relikviákat?

– Igen, szeretem a csecsebecséket, és nemcsak a könyvekhez tartozókat. Az egész élet a relikviákban ismerhető meg (bocsánat, ezt úgy mondtam, mint egy kétszáz évvel később élő régész, aki éppen az én cuccaimra vadászik – mégis, én így érzem). Szeretem lehozni a legapróbb követ a hegycsúcsról, ha érzelmeim azt diktálják, hogy vegyem fel, vagy egy kagylót „elcsenni“ a partról. Szeretem a szobrokat, az emlékeket, melyek valami csodálatos időszakra emlékeztetnek, vagy olyan emberekre, akiket tisztelek, szeretek. Minden ajándékot megfelelő helyére teszek, hiszen az ajándékozó lelke bekopogtat hozzám ezzel, és helyet foglal szerény hajlékomban, sőt ezzel velem is marad, hogy lelke áldássá váljon és én több legyek tőle. Így aztán elmondhatom, vannak kincseim az észak-amerikai őslakosok világából és Mexikóból (ez a Mansfield-könyvek indián ihletése), de a polcomon őrzök egy darabot Kheopsz piramisából is. Az Olimpos tetejéről, a Mythikas csúcson lévő sziklákból is hoztam haza. Ugyanilyen tisztelettel bánok íróbarátaim dedikált könyveivel is. Szép gyűjteményre tettem szert Bíró Szabolcstól, Jonathan Crosstól, (aki valójában Benyák Zoltán), és folytathatnám a sort sok kortárs alkotóval. Fontosak a személyes tárgyak, amelyek hozzánk szólnak, hiszen olyan világban élünk, ahol meghalt, vagy legalábbis halódik a közvetlen kontaktus. Nincs sugallat szellem és szellem között. Ez veszélyes, mert elidegeníti a testeket, lelkeket és szellemeket egymástól. A gladius, amit említettél, különösen fontos, mert érzem, hogy hozzám illik. Harcos vagyok nap mint nap, és egy harcoshoz mi más illene jobban, mint egy fegyver. Ez a csodálatos kard nemcsak arra emlékeztet, hogy akár az irodalomban, akár az életben küzdenem kell, hanem arra is, hogy vannak fegyvertársaim, barátaim.

– A minap a kiadó Facebook-oldalán olvastam, hogy mindkét eddigi római témájú regénye szerepel bizonyos eladási toplistákon. Ehhez az egész szerkesztőség nevében szívből gratulálok! Mennyire érzi sikeresnek a történelmi regények világában tett eddigi lépéseit?

– Köszönöm a gratulációt. De meg kell jegyeznem, örök elégedetlen vagyok, elsősorban önmagammal. Még akkor is, ha hála a Mindenhatónak, elég sok visszajelzést kapok, hogy egymásnak adják kézből kézbe a könyveimet. Azonban tudom, nagyon sokat kell még tanulnom, kutatnom, ott lenni minden római kori eseményen, minden eredményt és régészeti adatot értelmezni, feldolgozni kell. Nem akarok megelégedni a félsikerrel, a féltudással. Tanítani akarok, beszélni történelemről és erényről, ókori szépségről, elhivatottságról, harcról, és legfőképpen a szerelemről, érzelmekről, lélekről.

– Mit gondol, hány római kori regény rejtőzik még önben? Meddig folytatható a Pannonia Romanum sorozat?

– Ezt dőreség lenne megítélni konkrét számokban. Egy író elsősorban a fantáziájából él. Bármelyik pillanatban láthatok olyan jelenetet az utcán, ergo egy impulzust, egy szellemi rajtlövést, amitől beindul a fantáziám. Sőt bármikor találhatok egy olyan történelmi adatot, ami arra indít, hogy regényt írjak köré. Remélem, Iuppiter kegyes lesz, és sok ilyen impulzust átélek még. Én bízom benne.

– Sic itur ad astra?

– Remélem, igen. Hadd ne válaszoljak most latinul, Vergilius után szabadon, de igen, az a műfaj, amit szolgálok, megérdemli, hogy a csillagokba menjen, vagyis mindenki előtt megdicsőüljön. Ugyanis azt gondolom, hogy erről a mindenképpen egyedi hatalomról, ami ráadásul a mi országunk területének egy részét is magáévá tette, tudnunk kell, nem is keveset. Ismernünk kell az ide vonatkozó tényeket, mondákat, a történelmi fordulatokat. A hátrelévő életemet arra szeretném feltenni, hogy a kedves közönségemet megismertessem a római Pannóniával, és büszkévé tegyek mindenkit amiatt, hogy a mi Dunántúlunk is része volt ennek a sokat nyújtó, kulturális örökséget hátrahagyó birodalomnak.

Hozzászólások

@

Küldés