Értékmentő műhely


Póda Erzsébet  2021.12.2. 11:50

Vakegér Műhely egy pedagógus-házaspár tevékenységét takarja. Rakoncza Gabriella és Varjú Árpád csodálatos fabútorokat készítenek.

Olyan világot élünk, amelyben mindent elnyom a média erőszakossága. Az élet valamennyi területét betölti a hangzavar, a sietős beszéd, a gyors zene, a villogó képek, az ideges mozgás. A valóságtól és a természettől rég elszakadtunk, nem is csoda, ha az embereknek csak igen szűk rétegét érdeklik a hagyományaink. (Pedig micsoda kincseket hagytak ránk az elődeink!) Mindent azonnal akarunk, a mostban élünk, és szinte gondolkodás nélkül rohanunk a számunkra kijelölt, ki tudja hova vezető úton. Öregszüleink régi holmijait kidobáljuk, felesleges kacatnak véljük. A milliónyi emléket őrző portékák, tárgyak az égvilágon semmit nem jelentenek már, nem is értjük az üzeneteket, amelyeket hordoznak.


Igazán ritkaságnak számít hát, ha akadnak köztünk, akik a múltból merítenek, és élővé teszik azt a jelenben, sőt, igyekeznek megőrizni a jövő számára is. Felélesztenek egy-egy szakmát vagy tevékenységet, sőt bizonyos értelemben divattá változtatják. A titok ez esetben talán az lehet, hogy ezt mérhetetlen elhivatottsággal, szakértelemmel és teljes odaadással teszik.

Ilyen „múltőrzőket” keresve jutottunk el a Mátyusföldre, Alsószelibe. Az itt működő Vakegér Műhely elnevezésű vállalkozás valójában egy pedagógus-házaspár tevékenységét takarja. Rakoncza Gabriella és Varjú Árpád egymást kiegészítve készítik vagy éppen rekonstruálják a szépséges tulipános ládákat, a hagyományok alapján készült, kisebb-nagyobb fabútorokat. A férj a faalapot műveli meg, míg a feleség a festéssel foglalkozik. „Régi” bútorokat készítenek, felújítanak, továbbgondolnak.

Beszélgetésünk elején a vállalkozás elnevezésének történetéről érdeklődtünk, amelyre a Rakoncza Gabriella és Varjú Árpád házaspár nevetve válaszolt. Gabriellát a szemüveghordása miatt gyakran „becézte” a férje vakegérnek, így amikor névválasztásra került sor, ez a szó merült fel elsőként, aztán így is maradt. A házaspár mindkét tagja tanítóként dolgozik Vágán. A magyar-német szakos Gabriella régóta foglalkozik pirográfiával, kavicsfestéssel és ajándéktárgyak készítésével. Árpád fizika-angol-zeneszakos, és mint elmondta, a szakma nem hozott számára teljes elégedettséget, ezért, mivel mindig is szeretett a fával dolgozni, beiratkozott az asztalos-esti-iskolába, ahol megtanulta a szakma rejtelmeit.


Indítsunk egy általános kérdéssel: hogyan kezdődött!

Gabriella: Régóta táncolok a felsőszeli Mátyusföld néptánccsoportban, ahol hagyománnyá vált, hogy aki megházasodott, kapott a lakodalmára egy tulipános ládát. Ott láttam először egy ilyen, Magyarországon készült ládikát. A mi legelső közös munkánk a keresztanyum ötvenedik születésnapjára készült, mert ez volt a kívánsága. Akkor találtuk ki és készítettük el az első tulipános ládát.
Árpád: Én úgy emlékszem, azelőtt is kreatívkodtunk együtt. A tanítás mellett már foglalkoztam az asztalos szakmával, amikor kitaláltuk, hogy adjuk össze a tehetségünket, így alakult meg a Vakegér Műhely. Nem a népies motívumokkal kezdtem, csak mivel megnőtt az érdeklődés a tulipános ládák iránt, elkezdtünk utánanézni a témának. Egy ládát nem nehéz összeállítani, de úgy, ahogyan azt az elődeink tették, már egy más fejezet. Hogy elmélyítsük a tudásunkat, tanfolyamokon vettünk részt, múzeumokban kerestünk, mélyebben beleástuk magunkat abba, hogyan készítették ezeket a használati tárgyakat az őseink. A régi mestereknek nem voltak villamos gépeik, kézi szerszámokkal dolgoztak, más volt a technika. Régen csapolással rögzítették az egyes fatárgyakat, szöget nem használtak. Ma már sokkal egyszerűbb a munkamenet.

Itt a teraszon, ahol beszélgetünk, színes fabútorokon ülünk.

Gabriella: Ezek éppen székely motívumokkal vannak díszítve. Sokat tanulmányoztuk, milyen alkalomra hogyan díszítettek. Az erdélyiek többféle mintával dolgoztak, motívumaik gazdagok, díszesek, színesek, cifrák. Utánanéztem, mit jelent például a tulipán- vagy a szegfűminta, miért teszik oda, ahova, és mit jelentenek a színek.

Nekünk, felvidékieknek is van ilyenünk? Fel lehetne kutatni a mi hagyományainkat, esetleg fennmaradtak a mi díszítéseink is?

Árpád: Környékünkön az úgynevezett komáromi ládák voltak elterjedve. Ezek tipikusak, nem festettek, hanem a fát díszítették különféle faragással. A komáromi ládában mindig volt egy titkos rekesz, van, hogy az örökösök rá se jöttek, hogyan nyílik. Mi magunk is végzünk kutatómunkát ezen a területen, de egyáltalán nincsen könnyű dolgunk. Múzeumokban, tájházakban, vagy azok raktáraiban rá lehet még lelni egy-egy darabra, és a régi padlásokon is akad még bizonyára fabútor. Sajnos kevés házba engednek be, az emberek bizalmatlanokká váltak. Ha az időseket kérdezzük, azt a választ kapjuk, nincs ilyen öreg tárgyuk. Aztán, amikor megengedik, hogy mégis körülnézzünk, sok kincset találunk – sarokpadot, ládákat, vízpadokat. Aránylag persze rossz állapotban. Volt, hogy azt a választ kaptuk: most tüzeltük el. Vagy megengedik, hogy lefotózzuk, utána fel akarják hasogatni tűzifának. Gyakran kifakad belőlem, hogy inkább viszek tüzelnivalót, csak hadd menthessük meg azt a darabot!


Melyik volt a legelső, a legnagyobb és a legkedvesebb munkájuk?

Az első a már említett keresztanyu tulipános ládája volt. A legnagyobb kihívást a Ringató-programra készült darabok jelentették. Minden helyszínre faragtunk és festettünk ládákat, ez összesen harmincnégy darabot jelentett, amit rövid idő alatt kellett legyártani. A legkedvesebb darab ez a pad, amin ülünk, ennek a kifestése, és a komáromi láda, mert a minta faragása nagy kihívást jelentett.


Az udvaron láttam „modern” darabokat is.

Árpád: Természetesen megrendelésre is dolgozunk: polcokat, padokat, székeket, sámlikat, ládákat, ajándékdobozokat és -táblákat, játszóházat. Mindkét irányzattal szeretek dolgozni, a régi motívumokkal és az újakkal is. Az előbbi természetesen több odafigyelést, kutatást igényel, és nekem ez nagyobb kihívás.

Mit jelent az önök számára ez a tevékenység?

Egy-egy tárgy készítése közben elengedhetjük a fantáziánkat, vagy pedig igyekszünk a megrendelő elképzelésének eleget tenni. A magyar motívumokkal lehet játszadozni, cifrázni. Kikapcsol, elmélyülésre, gondolkodásra, kreativitásra ösztönöz. Szeretnénk, ha ez az értékes hagyomány feléledne, sőt újra elterjedne, hiszen akár egy lakást, egy házat is be lehet rendezni ilyen jellegű bútorokkal. Természetesen tovább kutatunk, keresünk, gyűjtünk. Még egy tájház berendezése is az álmaink között szerepel, ahol akár újonnan készített vagy rekonstruált bútordarabokkal lehetne bemutatni a régit. Azt a kézzel készített szépséget és szakértelmet, amellyel ezek a használati tárgyak készültek, és amellyel elődeink körbevették magukat.


Honnan ered a magyar hagyományok iránti érdeklődésük?

Egyrészt a családunkból hoztuk, kialakult bennünk a magyar gyökereink által, másrészt a tanári munkánkból kifolyólag. Látjuk, hogy egyre fogy a magyar tanulók száma, elvesznek a magyarok. A szlovák tanítási nyelvű iskolák létszámának a felét a magyar diákok teszik ki. Tapasztaljuk a sajnálatos gyors asszimilálódás folyamatát. Pedig olyan szép és értékes hagyományaink vannak, amelyek gerincet, büszkeséget és a hovatartozás megerősítő érzését adják az embernek.

Ugróczky István felvételei

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.