Japán: más-más élmények

Póda Erzsébet  2014.4.1. 3:34

Beszélgetés Válent Kingával, aki japán nyelvvel és kultúrával foglalkozik.

Válent Kinga családjával együtt Somorján él, japán nyelvvel és kultúrával foglalkozik. Gyermekkora óta rajong a keleti ország kultúrája iránt. Ez volt a nagy vágya, amely időközben teljesült is. Fordít, nyelvet tanít. Először angol-magyar szakon tanult, később váltott, amikor lehetősége nyílt a Pozsonyi Komenský Egyetemen japanológiát és kultúrák közti kommunikációt tanulni. Otthon dolgozik, ami szerinte előny és hátrány is egyben. Előnye, hogy amikor két kisfiának szükségük van rá, velük lehet. Hátránya, hogy a pihenés számára a főzés, a vasalás és minden más ház körüli munka. Előfordul, hogy egész héten ki se tud menni, és van, hogy hajnali kettőig dolgozik. Délutánonként diákokat tanít japán nyelvre, esténként szövegeket fordít. Azt mondja: a japán nyelvet lehetetlen tökéletesen megtanulni, az embernek többször is újjá kéne születnie, hogy anyanyelvi szinten el tudja sajátítani.


Amikor a japán nyelv mellett döntött, honnan jött a késztetés, az ötlet, hogy a japán nyelvvel szeretne megismerkedni?

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik számára a külföld lezárult a szocialista országok határainál, úgyhogy a japán kultúra iránti vonzalmat családi indíttatásnak köszönhetem. Édesapám gyógyszerkutatóként 1982-ben kapott egy ösztöndíjat Japánba. Érdekes módon a hatóságok nem tiltották meg neki az utat. Valószínűleg bizarrnak tűnt, vagy rejtett szocializmusnak tarthatták a japán társadalmi rendszert. Feltételként viszont megszabták, hogy a család többi tagjának itthon kell maradnia. Akkor még nem volt internet, levélben tartottuk a kapcsolatot. A levelek kéthetente jöttek. Apukám sokat fotózott, és amikor nézegettem a fényképeket, csodálatos kimonókba öltözött nőket láttam az azáleabokrok és virágok tömege előtt. Teljesen lenyűgöztek, elvarázsoltak! Mesevilágnak tűnt az egész, egy tündérországnak. Arra jutottam, hogy mindehhez a szépséghez nyilván úgy jutok közelebb, ha elkezdem tanulni a nyelvet. Épp abban az időben indított az ottani rádió japán nyelvtanfolyamot. Ezt az anyagot elkezdte küldözgetni nekem az apukám. Neki köszönhetően több eredeti információhoz jutottam és könyveket is segített megszerezni. Édesapám angolul kommunikált, nem tanult meg japánul. A főnöke azt mondta neki: japánul úgyse tud tökéletesen megtanulni, inkább a kutatásnak szentelje az idejét. Tehát az érdeklődés a japán kultúra és nyelv iránt nyolcéves korom óta él bennem.

Mikor az ember elvégzi a szakot, hol folytathatja?

Mindenképpen fontos, hogy az ember végigtanulja a magiszteri képzést, ha komolyan akar a nyelvvel foglalkozni. Kell a mélyvíz, ahol kipróbálhatja magát. Tankönyvből lehet nyelvet tanulni, de a valós, élő nyelv sok mindenben különbözik: más az, ha beszélgetünk és látjuk a reakciókat a másik arcán. Nekem rengeteget adott az az egy év, amikor Japánban tanulhattam. Egy lányegyetemre jártam, érdekes nemzetközi csapat jött össze azon az egyéves ösztöndíjas képzésen, amelyen részt vehettem. Hogy aztán ezzel a szakkal hol lehet folytatni? A lehetőségek viszonylag korlátozottak. El lehet helyezkedni egy japán érdekeltségű cégnél, de egy embernél nincs szükség többre. Ezen kívül a nagykövetségen van például munkalehetőség. Szerencsés voltam, mert Szlovákia önállósodása után itt is megnyílt a nagykövetség. Kisfiam nyolchónapos volt éppen, mikor az állásajánlat érkezett. Korainak tűnik talán, hogy egy ilyen csöppség mellől munkába siet az ember, de nyolc évig küszködtem egy nyelvvel, amivel a kapcsolatot az ösztöndíjról hazaérkezve hosszú hónapokra elveszítettem. A nyelvtudás pedig hamar kopni kezd, ha nem ápolják. Ha nem akartam sutba dobni a kemény tanulással töltött éveket, lépnem kellett. Szerencsésnek tartom magam abban is, hogy ebben a párom teljes mértékben támogatott. A japánok hagyományosan úgy tartják, ha az ember egyszer elhelyezkedik egy munkahelyen, az az élete végéig szól. A japán ember az életét áldozza a társaságért, intézményért, viszont cserébe a munkaadója a lojalitásáért nyugdíjas koráig megtartja őt. Ma már sok a változás ezen a téren is. Három évig dolgoztam a nagykövetségen asszisztensként a konzuláris ügyosztályon, utána megszületett a második kisfiam is, s már nem tudtam megoldani a beutazást. A japán munkarend terén sok tapasztalatot szereztem, nyelvileg is segített ez a pár év és kinyitotta a horizontot új témák felé.

Amikor először járt Japánban, mennyiben igazolta az ottani valóság az ön elképzeléseit, vagy mennyire volt más?

Tudatosan nem hasonlítgattam. Nyolcéves koromban álmodtam egy világot, és huszonhat voltam, amikor az említett ösztöndíjas képzésre kijutottam az országba. Addigra a tündérmesékből kinőttem, nem vártam a csodát. Viszont fantasztikus tapasztalatot adott! Hamarabb is voltam már kint rövidebb ösztöndíjas utakon, és mindegyik más-más élményt jelentett. Másként viszonyulnak az emberhez, ha barátokat látogat meg, ha turistaként megy, és másként, amikor teljesítményt várnak el az embertől és egy rendszer részévé válik. Ha a kapcsolat baráti, nem hivatalos, akkor a fogadó végtelen kedvessége járja át. Vannak azonban élethelyzetek, amiket újra kell tanulni, és a messziről jöttnek meg kell értenie és alkalmazkodnia az adott helyzethez, a bevett szokásokhoz. Ott sem arról szólnak a mindennapok, hogy azáleabokrok előtt állunk ragyogóan szép kimonóban. Bár, a mosoly olyankor is az arcokon marad, ha nincs minden rendben a japán ember körül. Csodálatos tulajdonságuk az, hogy nem aggatják más vállára a terheiket. Emiatt viszont hatalmas terhet cipelnek ők maguk.

Mennyire befogadóak vagy elfogadóak a japán emberek? Közvetlenek vagy távolságtartók?

Általában véve kedves és hihetetlenül udvarias emberek. Amikor hazajöttem Japánból, és láttam a morózus arcokat, sírhatnékom támadt. Ott, ha az ember bármilyen szolgáltatást akar kapni, a szívüket adják, az üzletekben például szinte már kényelmetlen érzést okoz, amennyire kedves és figyelmes a kiszolgálás. Mi az arcunkon „felejtjük” az érzelmeinket, hagyjuk, hogy magával sodorjon a bú és a bánat. Ha egy japán embernek gondja van, az a magánügye, nem terhel vele másokat. Ez csodálatos dolog, amíg az ember látogatóként van ott. Viszont barátként szeretnénk a másik terhét átvenni, vagy átadni, hiszen az felszabadítóan hat. Gyakran ezt a távolságot nehéz áthidalni, ám emberfüggő ez is, s nekem talán szerencsém volt támaszt nyújtó barátokra találnom, akikkel, ha ritkábban is, de máig tartjuk a kapcsolatot. Japán hatalmas területe lakatlan hegyvidék, rengeteg ember van összezsúfolva a tengerparti részeken. Kevés helyen sok az ember. Gondolom ez is az oka annak, hogy tradicionálisan úgy alakult: a szabályokat be kell tartani. Ha nem így tennének, az komoly konfliktusokhoz vezethetne. Kiskortól kezdve azt tanulják, hogy a szabályok szentek. A japánok úgy tartják: ha felnőttünk annyira, hogy megértsük a dolgok működését, akkor is be kell tartanunk az előírásokat. Senkinek nem jut eszébe, ha átlóg a kerítésen egy ág, akkor az ember levegye a szomszédja mandarinját a fáról. Az iskolában hidegben is zokniban vannak a gyerekek, tízóraira-uzsonnára mindenki obentot hoz – dobozkában egy kis rizst, egy kis zöldséget, egy kis halat. A külföldi gyerekeknek is ezt kell hozniuk, nem kenhet édesanyjuk kenyérkét, mert akkor nagyon kilógnának a többi közül. Van több tucat olyan szabály is, ami számunkra nehezen betarthatónak, értelmetlennek tűnik. Ők viszont nem kérdőjelezik meg. Mi többet lázadunk, az egónk sokkal erősebb, ők pedig inkább összetartanak, együtt gondolkodnak – másokért, és nem önmagukért tesznek elsősorban.

Mi az, amit onnan szeretett volna hazahozni, és amit a mindennapi életben is alkalmaz?

Biztos, hogy az ottani tapasztalatok változást indítottak bennem, és ezek, meglehet, nem tudatosan történtek. Inkább azok vették észre, akik körülöttem élnek. Például kis idővel hazaérkezésem után figyelmeztettek, hogy nem kell minden apróságért bocsánatot kérnem. Ez a szokás is ott ragadt rám. A japánok mindent háromszor megköszönnek. Olyan apróságot is, amit mi egy vállvonással elintézünk. Ha idegennel vagy rég látott ismerőssel találkoznak, automatikusan többször is meghajolnak. Teszik ezt a köszöntés, bemutatkozás során is, meg távozáskor is. Mindig a fiatalabb, alacsonyabb társadalmi rangú hajlik meg többször. Amiről például le kellett szoknom, az volt, hogy ne hajlongjak telefonhívás esetén... Elég nevetséges látvány lehettem. De egyéb apróságok is szemet szúrtak a környezetemnek, amiket nem is tudatosítottam (mint ahogy azt sem tudatosítjuk, hogy kismamaként a bevásárlókocsit is ringatjuk). Amiket valahol a sejtjeim magukba ittak, amikor alkalmazkodnom kellett. Idővel nyilván leszoktam róluk. Most már Japánban tanulom újra az ott természetes viselkedést, ha kis időre sikerül kiutaznom. Hazahoztam a japán konyha szeretetét, amit apukám is megszeretett anno, és a párom meg a fiaim is nagyon megkedveltek. Az is tény, hogy ennek a távoli kultúrának apró szegmensei a mindennapjaink természetes részévé váltak, „megfertőzve” a családot. Három éve indítottunk egy kis webüzletet (japanplaza) a férjemmel, ahol japán apróságokat árusítunk, olyan tárgyakat, melyek a japán hagyományokból táplálkoznak. Főleg Kiotóból rendeljük az árut, ahova annak idején száműzték császárokat a sógunok. Ez lett az iparosok, kézművesek és művészek központja. Kedves, kézműves tárgyakat, amelyekben benne van a kézzel készített dolgok melegsége, érdekessége, különlegessége. Egy kis ízelítő a régmúlt, „technológiáktól mentes” Japánból.

Az egyetemi évek alatt mik voltak az elképzelései? Voltak-e konkrét céljai álmai? Ha igen, melyek azok, amelyek megvalósultak?

Nemrég a kezembe került egy album, amit a csoporttársakkal állítottunk össze a japán egyetemen. Mindenki írt egy mondatot az álmairól. Az enyém így szólt 2001-ben: „Boldog családban élni, két gyereket nevelni, egy japán cégnél dolgozni és évente egyszer Japánba utazni.” Ez nagyjából teljesült is. Ugyan nem minden évben járok Japánba, nem cégnél dolgozom, de nincsen különösebb gond. Az elképzelés ez volt, számomra mindenképp fontos volt a család. Most a családommal is tudok lenni, önmagamat is tudom fejleszteni és dolgozni is tudok. Mivel mindig is nagyon szerettem diáknak lenni, az egyik legrégebbi álmom az volt, hogy olyan munkám legyen, amelynek végzése közben állandóan tanulhatok. Végül ez az álmom is teljesült, hiszen minden új fordítási téma egy újabb kihívás.


Fotók: az interjúalany archívumából

Hozzászólások

@

Küldés