Katona vagyok!


Póda Erzsébet  2022.7.27. 15:35

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

Nemrég, talán egy véletlen (?) folytán – de azt mondják, véletlenek márpedig nincsenek – az az izgalmas feladat ért, hogy szerkesszem meg egy légiós „18 karikás” könyvét. A feladat számomra azért is érdekesnek tűnt, mert csak egyszer volt alkalmam egy „igazi” francia ex-idegenlégióssal beszélgetni. Aki ráadásul olyan szűkszavú volt, hogy csupán annyit sikerült kihúzni belőle, hogy konzervet ettek a tűz mellett a sivatagban. Ezen kívül nem tudtam meg semmi érdemlegeset. A kézirat tehát, amelynek szerzőjével ezután állandó munkakapcsolatba kerültem, teljesen magával ragadott. Az első néhány fejezet után Henri Carriere Pillangó című regénye jutott eszembe, valamiféleképpen annak a hangulata lengte be ezt a történetet is. (Később kiderült, Ludonak is ez a kedvenc regénye.) Arról nem is szólva, hogy a szerző éveken át körözés alatt állt egy bizonyos fiatalkori tette következményeként – de további részletekről a képekkel gazdagon illusztrált könyvben lehet olvasni. .


A kötet az idén augusztusban jelenik meg, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, és mindenkinek figyelmébe ajánlom – de nemcsak a történet érdekes, hanem a szerzője is, aki Makki Lajosként született a felvidéki Csallóközben. Miután a kézirat körüli közös teendőinket elrendeztük, felkértem őt egy interjúra, amit örömmel el is vállalt.

Hogyan kerültél a francia idegenlégió kötelékébe?

Fiatalkoromban egy dunaszerdahelyi ismerősöm rengeteget mesélt a légióról. Sőt, amikor előzetes letartóztatásba kerültem, egy Motýl becenevű srác, aki hat és fél évig szolgált a légióban, szintén sokat beszélt róla. Nagy hatalma volt odabent, ha ő szólt, mindenki csendben maradt. Amikor el kellett innen tűnnöm, Németországban kerestem munkát magamnak. De állandóan bennem motoszkált, hogy belépjek a légióba. Egy elhatározás után elmentem Budapestre, a Francia Nagykövetségre. Kérdeztem az ott álló őrtől, hol kell jelentkezni, ő elmosolyogta magát, és átadott egy cetlit a légió Aubagne-i címével. Visszamentem Németországba, és elkezdtem felkészülni, edzeni. Pontos infóim nem voltak, csak arról halottam, milyen nehéz a felvétel, így minden este futottam, fekvőtámaszoztam, erősítettem. Jó kondiba hoztam magam, hogy biztos legyek magamban. Aztán felültem a vonatra Frankfurtban, Strasbourg, Lyon, majd Marseille következett, végül taxi tett ki az Aubagne-i kaszárnya előtt.


Milyen érzés volt, amikor átlépted a kaput?

Épp délben érkeztem, így hiába kopogtam, azt mondták, jöjjek vissza két órakor. Elsétáltam a benzinkúthoz, vettem kólát, cigit, leültem a kerítés szélére, nézelődtem, gondolkodtam, bemenjek-e… Nem volt könnyű döntés, mert ahogy láttam ott a jövés-menést, nem tetszett a fehér kepi, amit viseltek. Ez nem valami férfias viselet, gondoltam magamban, mert az előtt olyan „rambósnak” képzeltem el a légiósokat. Valami emberfelettinek. Csalódást okozott a nagyon tiszta, nagyon rendezett, nagyon szép laktanya, mert a fantáziámban egy vad erdei kiképzőközpontként élt, tele kommandósokkal.

Miután mégis beléptél a kapun és felvettek, mi következett?

Három-négy hétig tartott az ellenőrzés, átvilágítás. Én rögtön meg is mondtam, hogy négy évre ítéltek csalási kísérletért. Megváltoztatták a nevem, Mesensky Ján lettem. A fizikai tesztek következtek ott Aubagne-ban, de számomra nem okoztak nehézséget, hiszen mindig sportoltam. Pszichoteszteket is el kellett végeznünk: azzal viccelődtünk, hogy mindig ugyanazt a fát kell rajzolnunk. Az udvaron volt egy fa, a magyarok fája, naphosszat ültünk alatta, és azok alapján, ki mit hallott, arról elmélkedtünk, milyen lehet az igazi légiós élet. Az igazat azonban csak akkor tudtuk meg, amikor már részt vettünk a folyamatban. Tehát a tesztek után kiválasztották azokat, akik megfeleltek. Ők kaptak egy piros vállszalagot, és másnap indultak Castelnaudary-ba, az alapképzésre. Minden tíz jelentkezőből egy vagy két embert vettek fel, köztük engem, a többieket elbocsátották.


Mi volt az elképzelésed, amivel nekiindultál, és mi lett ettől eltérő?

A legjobban az maradt meg bennem, ahogy utaztunk az alap-kiképzésre Castelnaudary-ba. Ahogy a vonaton ültünk, próbáltuk találgatni, mikor szól a tiszt, hogy készülődjünk a leszálláshoz. Mindannyian terepruhában, szinte rátapadtunk az ablakra, olyan kíváncsiak voltunk, milyen lehet a kiképzőközpont. Az érkezés előtt elhaladtunk egy gyönyörű laktanya mellett: hófehér kövek, rend, egy mesebeli hely. Megint csalódás, mert ez túl szép ahhoz, hogy itt kemény légiósokat neveljenek. Úgy tartottam, egy katonának szenvednie kell, akkor lesz jó katona, ha keményen edz.

Ahogy a könyvedben is írod, a légiós élet legérdekesebb része természetesen a bevetés, az éles harc – mi másért is menne az ember fia a francia idegenlégióba?

A kiképzés elég nehéz volt. Először egy farmra kerültünk, majd a kaszárnyába. Mivel én civilben teherautósofőrként dolgoztam, az oktató szerint túl jól vezettem, úgyhogy míg a többiek vezetni tanultak, nekem egész nap a KRESZ-t kellett tanulnom. Négy hónap után következett a kéthetes ejtőernyős-kiképzésre, amiből végül három hét lett, mert nem volt repülőgép. Végül kaptunk helikoptert, az ugrásnál pedig kificamodott a bokám. Én az ejtőernyős ezredbe kerültem, ott szolgáltam végig – 18 év, 10 hónap, 28 nap. Az alapkiképzés végén bizonyos pontszámot el kell érni, az alapján a legjobbak kiválaszthatják, melyik ezredbe szeretnének menni. Nekem sikerült a „vizsgám” ahhoz, hogy az ejtőernyős ezredet választhassam, az engedélyt meg is kaptam.


A könyvedben írsz a jugoszláviai és az afrikai bevetésekről. Mi volt a kettő közt a különbség?

Nagyon különbözött a kettő egymástól. Jugoszláviába év végén érkeztünk, és átéltünk a legnagyobb telet, a mínusz 27-30 fokot. Az Igmán hegyen állomásoztunk, a síugrósáncoknál, majd Mostarban, és Kiseljacban, onnan Szarajevóba kerültünk. Afrikában pedig megtapasztalhattuk a forróságot. A fekete kontinens egyes részei is nagyon különbözőek. Az Egyenlítői Fekete-Afrikában a többség keresztény, a Szubszahara sivatagos, Észak-Csádban például csak homok és kő van, néha egy kis oázis. A Szahara nappal forró, éjszaka nagyon hideg, Közép-Afrika pedig maga a dzsungel, ami párás, meleg, a legkisebb mozdulattól is ömlik a víz az emberről. Hát még egy pluszsúlyokkal felszerelt katonáról! Ha nincs megfelelő kondi, könnyen kaphat az ember hőgutát, lecsökkenhet a cukorszintje és elájul, a mérges állatok fenyegetéseiről nem is beszélve. A légiósok képes menni két napig is, kis pihenőkkel persze, olyan kondíciójuk van, hogy több napot vagy heteket is kibírnak szélsőséges körülmények között. Volt, hogy egy hónapig csak egy órára vettük le a bakancsot, a készenléti állapot miatt – egy órára mindig valaki más vette le, és mosta ki a ruháit…


Térjünk vissza az éles bevetésre: fel van rá készülve a légiós?

Annyit gyakoroltunk, annyiszor lőttünk céltáblára, ezerszer kicseréltük a tárat, ismételtük a pozíciókat, hogyan haladjuk előre, egymást támogatva, hogy egyre erősödött bennünk a sóvárgás: részt venni a harcban! A nagyapám rengeteget mesélt nekem a háborúról, meg a Gulágról, úgyhogy mindig bennem élt a vágy, hogy én is részt vehessek a harcban. Gyakorlatozás közben is sokszor gondoltam arra, hogyan fogok majd viselkedni, milyen lesz a reakcióm, helyt tudok-e állni? Aztán mikor ott voltam, érdekes érzés kerített hatalmába. Először hányingert kaptam, amit próbáltam visszatartani, de gondolom, mindegyikünkben volt idegesség, izgalom. Aztán, amikor elindult az akció, ez az érzés teljesen eltűnt. Olyanok lettünk, mint a robotok: mindent úgy csináltunk, ahogy azt már addigra begyakoroltuk. És minden úgy is történt. Azt azonban hozzáteszem, hogy a hivatásos katona nem gyilkos és nem terrorista. Nem lövünk senkire „hobbiból”, az előírásokat be kell tartani, és mindig be is tartottuk.

És milyen volt az, amikor véget ér?

Amikor visszatértünk, rágyújtottunk egy cigire, ittunk egy sört, és büszkék, elégedettek voltunk arra, hogy katonák vagyunk. Ezt az érzést, hogy „katona vagyok”, csak az ismeri, aki bevetésen vesz részt. A katonaság jó dolog (lenne) a fiatalok részére. Rendet és sok minden mást megtanulnak, rengeteg élményben van részük, tartást kapnak. Ez nem terrorizmus, ez nem zsoldosság, ez a katonaság, a szó legjobb, legnemesebb értelmében.

Mikor döntötted el, hogy könyvet fogsz írni?

Mindig szerettem a jó könyveket, bár keveset olvastam. A légió alatt azonban jutott idő erre is, de rengeteg hazugságot fedeztem fel például a légióról szóló írásokban. Sokszor beszéltünk erről egymás közt sörözés közben. Sőt volt egy könyv, aminek felhívtuk a kiadóját is, de azt a választ kaptuk, hogy a könyv jól megy, sikeres az eladás, eszükben sincs visszavonni. Aki azonban azt írta, szökött légiós volt.


Hogyan készültél rá? Jegyzeteltél vagy naplóztál?

Rengeteget fényképeztem. 1995-től ott van a laptopomon az összes fotó, és rengeteg negatívom is van. Évek szerint tudom, mik történtek. Amikor letartóztattak és börtönbe kerültem, az első hónapban eldöntöttem, hogy megírom a történetemet, megírom az igazságtalanságokat. Mert hogy lehet az, hogy az egyik országban elévül egy bűntett, míg a másikban nem, holott az EU-ban élünk. Tizenkilenc évig egyenruhát viseltem, mégis bűnözőként kezeltek egy huszonhat évvel azelőtt történt csalási kísérlet miatt.

A francia légióban több kitüntetést is kaptál…

Két háborús keresztet, a medaille militaire-t, amelyet Napóleon alapított. Az elsőt a jugoszláviai bevetésen való helytállásomért, a másodikat pedig az afrikai harcokért. Ez egy nagyon ritka kitüntetés, és nekem megvan. A Becsületrendet csak a tisztek kaphatják meg. Törzsőrmesteri rangig jutottam, ettől feljebb nem, mert nagy volt a szám… Például egy tiszt olyanokat kért tőlem, amiket lehetetlen volt teljesíteni, mert ártottam volna a társaimnak. Közöltem vele, hogy nem teljesíthetem a parancsát, mert törvény tiltja…

Az, hogy végül le kellett tölteni egy bizonyos időt a börtönben, hogy viselted?

A hírem megelőzött, tudták, hogy ki vagyok. A rabtársak respektáltak, a görög rendőrök is tisztelettel viselkedtek velem. Lelkileg persze nagyon megviselt, végül úgy vettem, a börtön egy misszió, egy katonai parancs. Ez segített túllépni ezen az egészen.

Mikor kiléptél a börtön ajtaján, volt olyan elhatározásod, hogy ezt vagy azt biztosan meg fogod csinálni?

Biztos voltam benne, hogy a könyvemet kiadom, tudja meg a világ, milyen a légió a valóságban! Rengeteg tervem, álmom volt, de a pandémia, majd a háború közbeszólt. Viszont nem adom fel, nem olyan fából faragtak.


Ludo a dzsungelben, légiós felszerelésben, csuromvizesen (Fotó az interjúalany archívumából)

Mi az, amit másként tennél?

Olyan kalandos életem volt, főleg a légióban töltött évek, hogy talán semmit. Egy biztos: a fiatalkori hibáimat nem követném el még egyszer, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, olyan társaságba, amiért börtönbe juthatok. És 18 évesen azonnal jelentkeznék a légióba. Ott barátokat szereztem, világot láttam, azokat az élményeket senki nem veheti el tőlem.

Mi volt a legnagyobb élményed?

Amikor Észak-Gabonban riadót hirdettek ki az elefántcsontparti lázongások miatt, és sorban érkeztek értünk a helikopterek. A fővárosig 2 óra 45 percig tartott az út, és mi végig a dzsungel felett repültünk. Ott ültem a nyitott helikopterben, leszíjazva persze, a fegyveremet magamhoz kötve, és csak ezt láttam: dzsungel, folyó, dzsungel, folyó, néha némi füst gomolygott… Óriási élmény volt megtapasztalni, milyen csodálatos ez a bolygó, ez a természet. Mikor azonban a dzsungelbe kerültünk, na az már más tészta! Rendkívül nehéz ott mozogni, tájékozódni, hiszen nem mindig működik a GPS, a sűrűben szinte lehetetlen előrejutni, inkább csak a patakban lehet haladni, iránytű segítségével.

És a legnagyobb csalódás?

A hadnagyok hozzáállása, akik elvégezték a katonai főiskolát, és híresek arról, hogy bármennyi problémát is okoznak, így is, úgy is százados lesz belőlük, hogy nekik mindent elnéznek. A missziók közül a koszovói volt a legnagyobb csalódás, mert meg volt kötve a kezünk, nem léphettünk fel érdemben az épp érvényes politika miatt.

A légiós ejtőernyős ezred jelképe

Kialakult benned az évek alatt valamiféle életfilozófia?

Élni kell, dolgozni, sportolni, ésszerű keretek közt szórakozni. Élvezni az életet, megtartani a barátokat. Ha dolgozunk, a munkánkat végezzük teljes mellbedobással. Ne irigykedjünk, hanem örüljünk mások sikereinek! Ha elvállalok valamit, azt mindig száz százalékosan csinálom. Én a céljaimért mindig megküzdök, és amikor úgy tűnik, nem jön össze, mindig történik valami, mintha egy őrangyal segítene. Hiszek abban, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogyan történik. Figyeljünk a jelekre, amelyeket kapunk, amelyeket küldenek nekünk, mert ha nem tesszük, akkor ráfizethetünk! Figyelni kell a belső hangra, akármilyen lényegtelennek is tűnik. És persze soha nem szabad feladni!

Póda Csenge felvételei



Hozzászólások

Kovacs Lajos, 28. 07. 2022 01:02:15
Lajos a kiképzőm volt a legioban 2.Rep-nél ! Mindenkinek ajánlom a könyvet mivel egy becsületes ember volt mint katona és civil,igaz barát minden körülmények közt! Ezt csak az érti aki volt katona,volt Legios!
Ludo, 01. 08. 2022 14:34:14
Koszonom Lajoskam. Force et honneur
Nagy Tamás, 08. 08. 2022 09:05:36
Minden tiszteletem az öné!A könyvet pedig biztosan megveszem!Nagyon kiváncsivá tett!
Ludo, 10. 08. 2022 05:05:10
Koszonom szepen Tamas..
Vili, 18. 08. 2022 20:41:48
Bravo, jol leirtad ebben a riportban a dolgokat ! Szivesen elolvasn?m a könyved, még akkor is, hogy szinte egyidöben voltunk ott.... :-)
@


A rovat további cikkei

Kotta nélkül

Zana Anita

Interjú a szolnoki Erős Laurával, aki látáskárosultsága ellenére csodaszépen zenél, és sok minden mással is foglalkozik.

2022.8.8.   


Míg az élet engedi

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a Szilason élő Pálffy László ceremóniamesterrel.

2022.7.22.   


Élni kell!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a budapesti Brjeska Dórával, aki megküzdött és küzd a rákkal, közben egy pillanatra sem veszítette el az életkedvét.

2022.7.10.   


A cél a legjobb helyezés

Kucsora Zsolt

Beszélgetés az érsekújvári Nagy Mária társastáncossal, aki egyre eredményesebb ebben a műfajban.

2022.7.3.   


Aktívan tevékenykedni

Zana Anita

Beszélgetés Víg Zsuzsannával, a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének jászsági területfelelősével.

2022.6.22.   


Merjünk újat alkotni!

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Bajcsi Barnabással, aki matematika tanár, fociedző és egy különleges hobbija is van: a lepkegyűjtés.

2022.6.17.   


Ketten a ketrecben

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a csilizradványi Vörös Alex ketrecharcossal küzdősportról, sikerekről, elszántságról, kitartásról.

2022.6.13.   


Az álmok nem várhatnak

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Fekete Szilviával, aki a sport területéről váltott az éneklésre.

2022.6.1.   


Csak egy kattintás az emlék

Bott Noémi

Beszélgetés a tehetséges dunaszerdahelyi Kovács Richárddal. fotózásról, emlékekről.

2022.5.25.   


Koncentráció és fegyelem

Petrik Orsolya

Beszélgetés a komáromi Chytrá Zsanettel, aki a capoeira szerelmese.

2022.5.17.   


A zumba az élete

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Öllős Karesszal, a legfiatalabb zumba-tehetséggel.

2022.5.13.   


Véghezvinni az álmaimat

Kucsora Zsolt

Villáminterjú az ETO focicsapatának csallóközi futballistájával, Kovács Krisztiánnal.

2022.5.1.