„Mi történt a lányommal?”


Póda Erzsébet  2022.8.29. 16:29

Nehéz elképzelni annál borzalmasabb helyzetet, mint amikor egy anya – bármely okból – elveszíti a gyermekét. Beszélgetés az ekecsi Fél Dórával.

Betegség, szerencsétlenség, véletlen baleset, öngyilkosság, gyilkosság… , bármelyik legyen is a halál oka, a szív meghasad, a józanész kikapcsol, a lelket attól kezdve elviselhetetlen kín köti gúzsba. Az élet azonban kegyetlenül megy tovább. A múltat nem lehet visszahozni, a jövő kilátástalanná válik. Az anyának ezzel a feldolgozhatatlan veszteséggel kell élnie napról napra. Megválaszolatlan kérdések gyötrik, hiába próbál értelmet találni, a tragédia megtörténése után már nem nyugodhat.

Az öngyilkosság esete mindig égő sebként sajog, a legfájdalmasabb kérdőjel marad. Az ember hajlamos arra, hogy szinte tagadja, másnak magyarázza, mint ami, hogy ne fogadja el a felfoghatatlant. De mi van akkor, ha nemcsak az érintett lelkében zajlik ez az elviselhetetlen zűrzavar, hanem a tények sem igazolják, hogy az történt, aminek látszik? Hova forduljon ilyenkor az ember, a szülő, az anya? Mit tegyen, mit tehet, hogy kiderüljön az igazság? Hogy bizonyosságot nyerjen, tényleg öngyilkosság történt, vagy pedig valami más. A filmekből, és persze az életből is tudjuk, hogy sokszor csak évek után derül fény egy-egy bűntényre, vagy hosszú idő után sikerül valakit felmenteni a gyanú alól. Egy azonban biztos: ha csak egy kicsike esély is van arra, hogy kiderüljön az igazság, harcolni kell érte a végsőkig, egy pillanatra sem szabad feladni.


Az esetet csak nagyvonalakban ismertem. Amikor azonban az édesanya, Fél Dóra, akinek a tizenhat éves lánya, Adrienn minden előzmény nélkül „öngyilkos” lett, megtisztelt azzal, hogy elmesélte a történetét, döbbenet lett úrrá rajtam. Bennem is csak a „miértek” kiabáltak. Ezért rendhagyó módon a beszélgetésünk összefoglalóját írtam meg, kérdések nélkül. Hiszen maga a történet kérdőjelek ezreiből áll! Teljes szívemből remélem, hogy ha az összesre nem is, de annyi kérdésre megtalálható a válasz, hogy kiderüljön, mi történt azon napon, 2020. január 7-én, amikor Adrienn azzal búcsúzott az édesanyjától: „Nemsokára jövök!”

Véznán, kisírt szemekkel, végtelen szomorúságot árasztva fogad. Kedves szavakkal üdvözöl, hellyel kínál, kávét főz, kekszet rak az asztalra. – Először beszéljünk egy kicsit róla! – mondja, és mosolyogni kezd, miközben folynak a könnyei. – Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor megszületett. A mellemre tették, mélyen a szemembe nézett, és mosolygott rám. Mondtam is neki, szia, kicsim, hát megjöttél! Négyhónapos volt, ott aludt velem, amikor arra ébredtem, hogy felült mellettem. Öthónaposan kezébe vette a távirányítót, és nagyokat kacagott, ahogy kapcsolgatta a tévét. Héthónaposan már körbejárt a szobában. Másfél évesen biciklizett. Alsós tagozatosan már jól beszélt angolul. Később angol nyelvű műsorokat nézett, kedvelte a nyelvet. Valójában mindent ilyen gyorsan csinált, mintha érezte volna, hogy számára nem adatik sok idő.

Nehéz volt felnevelnem a három gyereket egyedül. Két lányom és egy fiam van, Adrienn a legkisebb. Tele voltam adósságokkal, azokat mára persze mind törlesztettem. Dolgoztam, hogy megélhessünk. Pontosan emlékszem az utolsó közös karácsonyunkra, mert az volt a legszebb és legboldogabb. Sokat nevettünk, minden régi szokást betartottunk, és mondtuk is egymásnak, mostantól már minden sokkal jobb lesz. Aztán elteltek az ünnepek, és valami szomorúság telepedett ránk. Próbáltuk azzal magyarázni, hogy azért, mert gyorsan telik az idő. Elmúltak az ünnepek, és az első napon, mikor munkába mentem, január 7-én, reggel, még azon gondolkodtam, nem kéne-e inkább itthon maradnom? Nehéz volt elindulnom, valami visszatartott. Aznap is hívtuk egymást Adriennel, egyébként is sokszor telefonáltunk, és minden alkalommal mondtam neki, hogy szeretlek. Nagyon ügyes, okos, jó lány volt. Aznap mikor munkából hazamentem, nagyon meglepődtem, mert alkoholos üvegeket láttam a földre rakva, pedig mi nem fogyasztunk alkoholt. Egy fiatal társaság volt nálunk, ki is fejeztem a nemtetszésemet. Aztán a fiatalok hazaindultak, és Adrienn szólt, hogy elkíséri a barátnőjét a benzinkúthoz, érte jönnek a szülei. Mondtam is, hát miért nem jönnek ide, hozzánk. Mert nem ismerik a falut, jött a válasz. Végül elmentek. Fel is hívtam nemsokára, valamivel hat óra után, megnyugtatott, hogy egy óra múlva hazajön. De nem jött. Aztán már nem vette fel többé a telefont. Több mint húszszor hívtam, nem vette. Üzeneteket írtam, nem válaszolt. Folyamatosan hívtuk a fiammal együtt, és üzeneteket is küldtünk neki. Ez olyan rövid idő volt, nem indultunk el keresni, nem is tudtam volna, hol keressem. Körbekérdeztem az ismerősöket, ők se tudtak semmit.


Végül a fiam telefonált, a borzalmas hírrel, mert az ő hívását felvették a helyszínre érkező mentősök. A vonatsíneken találták meg Adriennt, pontosabban a sínek között. A mozdonyvezető észrevette, hogy ott fekszik, fékezett, és ő hívta a mentősöket meg a rendőröket is. A hívás után azonnal a helyszínre mentünk. Akkor már a rendőrök nem tartózkodtak ott. Annyira furcsa volt… Nem lett volna szabad őt otthagyni, hiszen még nem érkeztek meg a helyszínelők. Csak a tűzoltók voltak ott. A helyszínelők órák múlva jöttek csak ki. Éntőlem pedig senki nem kérdezte, hogy az én lányom fekszik-e ott?

Ahogy visszaemlékszem, az volt rögtön a legfurcsább, hogy sehol nem volt vér. Adrienn kabátja hátul, alul, a fenéktájékon véres volt, igaz, de ismétlem, a helyszínen nem volt vér. Hason feküdt a sínek között, a feje oldalra volt fordítva. Láttam őt, odamentem hozzá… Nem sírtam. Egy könnyet akkor nem ejtettem. Azt éreztem, hogy szétrobban a szívem…, de nem robbant szét, nem is értem, miért nem. Utána leblokkolt az agyam. Semmi más nem járt az eszemben, csak az, miért fehérek a lányom sportcipői?! A vasúti átjárótól 4-500 méterre feküdt, egy erdős részen. Adrienn oda nem ment volna ki, félt a sötétben, csak lámpa mellett tudott aludni. Azt is tudom, ha az ember a síneken megy, nem marad tiszta a cipője. Az ő cipői és a telefonja 2 méter 70 centire volt lerakva a testétől. A jegyzőkönyvből tudom ilyen pontosan. Nem voltak a lábán. Ha ő levette volna a cipőit, és arrébb ment volna onnan oda, ahol feküdt, biztos, hogy piszkos lett volna a talpa. De nem volt piszkos. Az utolsó üzenetét 19.34-kor küldte el. Akkor le kellett volna vennie a cipőit, visszamenni a sínekre, a vonat pedig 19.38-kor már indult az állomástól. És a talpa tiszta volt. Időrendben nem ülnek a dolgok. A telefonjáról elküldött egy fotót egy srácnak, akibe szerelmes volt, és aki miatt – állítólag – öngyilkos lett, ahogy fekszik a síneken, keresztben. Azt senki nem tudja velem elhitetni, hogy azt az üzenetet Adrienn írta. A képen keresztben fekszik a síneken, viszont a sínek között találtak rá. Én próbáltam a fényképet elkészíteni ugyanúgy, magamról, de nem sikerült, csak úgy tudtam megoldani, hogy másvalaki fotózott le engemet… Olyan képet az ember magáról nem tud fényképezni, az ő telefonjáról biztosan nem. Biztos vagyok abban is, hogy amikor a fotót küldték, Adrienn már halott volt.

Másfél évig nyugtatókon éltem, bevallom, nem volt tiszta a gondolkodásom. Sok minden történt ez alatt az idő alatt. Sok mindent beszéltek a falubeliek: hogy a lányom részeg volt, hogy drogozott. Amikor megkaptuk a boncolási jegyzőkönyvet, az első kérdésem erre vonatkozott. De nem, nem volt drog a vérében, semennyi, csak alkohol, az is jelentéktelen mennyiségben. Persze, kérdések milliói keringnek a fejemben, amikre nincs válasz. És nem adom fel, meg fogom találni a válaszokat, még akkor is, ha a nyomozást, öngyilkosságra hivatkozva lezárták!


Balról Dóra fia, nagyobbik lánya, kisebbik lánya, Adrienn, és a jobb szélen az édesanya, Fél Dóra (Fotó a család archívumából)

Én nem ismertem a telefonja kódját, az egyik barátnője mutatta meg a helyszínen a rendőröknek, akik a telefont és a cipőit elvitték. (Később visszaadták.) Sem az ő telefonját, sem az Adriennel lévő társaság telefonjait nem követték vissza, hogy esetleg ki merre mozoghatott. A rendőrség hónapokkal később hallgatott ki két fiatalt a társaságból. Olvastam a jegyzőkönyvet, és le is vontam a következtetést, hogy senki nem volt kíváncsi az igazságra. Például arra sem, hogy a lányomnak esetleg volt-e szexuális kapcsolata a halála előtt... A fiatalok a tanúvallomásukban ellentmondásokba keveredtek. Megnéztem a videófelvételeket, és azok mást mutatnak. Sokáig én is elhittem például, hogy Adrienn van azon a kamerafelvételen, amely a vasúthoz közel készült…, mert azt mondták nekem. Mielőtt az ügyet a rendőrség lezárta, még bementem hozzájuk. Az előző éjszaka volt egy álmom: Adrienn azt mondta nekem: „a telefont”. Amikor felébredtem, tudtam, hogy mit nem vettem észre, ami pedig végig a szemem előtt volt. Megkértem a rendőrt, nézhessem meg a felvételt, már sokadszorra, és akkor jöttem rá, hogy nem Adrienn van azon a felvételen! Neki hosszú kabátja volt, fehér cipője, azon a felvételen pedig, amelyről addig azt állították, hogy a lányomat mutatja, rövid dzsekit visel az illető, sötét a cipője, és egy fiatalember! Ez egy nagyon jó felvétel, mégis azt a választ kaptam addig, hogy rossz minőségű a kamerafelvétel….

Sem az ügyvédektől, akiket megkértem, sem a rendőröktől nem kaptam megfelelő támogatást. Nyomozás nem történt az ügyben, öngyilkosságnak lett nyilvánítva, az ügyész hamar lezárta. Egyszerűen öngyilkosságnak könyvelték el, holott a mozdony sem ütötte el. Ahogy kezdtem saját magam vizsgálódni, egyre több ellentmondásra és furcsaságra bukkantam. Én azt hittem, hogy az a jogász, akivel kommunikáltam, képviseli az ügyemet, de nem így történt. Elkezdtem a saját kezembe venni a dolgokat, sok mindent megtudtam, viszont az ügyet lezárták, még a fellebbezés lehetősége előtt. Most azon dolgozom, hogy kiderüljön az igazság.

Adrienn öngyilkosságát azzal is magyarázták, hogy a helyszínen találtak egy vonatmenetrendet, ez bizonyítaná, hogy a lányom készült arra, hogy a vonat elé vesse magát. De a lányomnál nem volt a szemüvege, ezt az illetékesek nem tudták, anélkül nem tudott olvasni. Erről sem az ügyész, sem a rendőrök nem tudtak. Fel is tettem nekik a kérdéseimet: hogy lehet, hogy nem volt vér a helyszínen, miért voltak Adrienn hátán a hullafoltok, mint az a boncolás alatt kiderült. Vagyis a hátára esett közvetlenül a halála előtt, őt pedig hason fekve találta a mozdonyvezető. Miért nem volt a mozdonyon biológiai nyoma, hogy emberrel ütközött volna? Megkérdeztem, miért nem hoztak nyomozókutyákat a helyszínre? A helyszínen, azon az éjjelen, pillanatokon belül rengeteg ember gyűlt össze. Mikor odaértem, én még nem tudtam biztosan, hogy a lányom fekszik a sínek között. A többiek már tudták, mert valaki felhívta őket egy rejtett telefonszámról, így terjedt el a híre. Körbehívta valaki Adrienn ismerőseit, hogy öngyilkos lett, a síneken fekszik... Kérdések és kérdések. Miért nem követhető a lányom útja? A falu kamerái követték, de az állomás közelében lévő kamerán nem ő látható. Az egy nagyon jó felvétel, ismétlem: nagyon jó felvétel! Oldalról látszik rajta egy fiatalember. De nem vizsgálták azt sem. Amikor az a fiatalember ott járt, abban az időben semmiféle személyvonat nem állt meg az állomáson.


A boncolási jegyzőkönyv szerint a lányomon nem találtak olyan külsérelmi nyomokat, amit egy tehervonat okozhatott volna. A halál okaként a tarkót ért ütés van feltüntetve. Az egyik lábát egy hét centi átmérőjű tárgy átszúrta, az is vérzés nélkül volt már. Találtak sérülést a könyökén, és a térdénél is ki volt lyukadva a nadrágja. Törések a végtagokon, de nem nyílt törések! A belső szerveit semmiféle sérülés nem érte, ami pedig egy mozdonnyal való ütközés esetén lehetetlen volna.

Bíztam az igazságszolgáltatásban! Bíztam abban, hogyha ők nem is keresik, de az eléjük tett bizonyítékokat komolyan veszik, és hozzájárulnak az igazság kiderítéséhez. Nem ez történt. Tudom, hogy a lányom nem lett öngyilkos, és bizonyítékaim is vannak. Engem már csak egyetlenegy dolog éltet: hogy kiderítsem, mi történt a lányommal! És ígérem, ki is fogom deríteni, addig nem nyugszom!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.   


Kezemben az ecset

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Benyó Orsolyával, aki egy nap gondolt egy merészet, és ecsetet vett a kezébe.

2022.9.5.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2022.7.27.  9   


Kotta nélkül

Zana Anita

Interjú a szolnoki Erős Laurával, aki látáskárosultsága ellenére csodaszépen zenél, és sok minden mással is foglalkozik.

2022.7.25.   


Míg az élet engedi

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a Szilason élő Pálffy László ceremóniamesterrel.

2022.7.22.   


Élni kell!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a budapesti Brjeska Dórával, aki megküzdött és küzd a rákkal, közben egy pillanatra sem veszítette el az életkedvét.

2022.7.10.   


A cél a legjobb helyezés

Kucsora Zsolt

Beszélgetés az érsekújvári Nagy Mária társastáncossal, aki egyre eredményesebb ebben a műfajban.

2022.7.3.   


Aktívan tevékenykedni

Zana Anita

Beszélgetés Víg Zsuzsannával, a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének jászsági területfelelősével.

2022.6.22.   


Merjünk újat alkotni!

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Bajcsi Barnabással, aki matematika tanár, fociedző és egy különleges hobbija is van: a lepkegyűjtés.

2022.6.17.   


Ketten a ketrecben

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a csilizradványi Vörös Alex ketrecharcossal küzdősportról, sikerekről, elszántságról, kitartásról.

2022.6.13.   


Az álmok nem várhatnak

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a lakszakállasi Fekete Szilviával, aki a sport területéről váltott az éneklésre.

2022.6.1.   


Csak egy kattintás az emlék

Bott Noémi

Beszélgetés a tehetséges dunaszerdahelyi Kovács Richárddal. fotózásról, emlékekről.

2022.5.25.