Burokban születtem (?)

Nagy Erika  2007.2.2. 12:29

Szeretem az évszakokat, szeretem a családomat, szeretem a munkámat, szeretem az életet. Pedig nem kímélt: voltam súlyos beteg és depressziós is.

Péntek délután, a buszon ülve hallgattam a mögöttem ülő hölgyet, amint arról panaszkodott a mellette ülő társának, nem szereti a munkáját, és csak azért tűr, mert rá van szorulva a keresetére. Pár nappal később pedig ismerősöm ecsetelte, hogy naponta győzködi lányát arról, ne keseredjen el, amiért nem találta meg álmai munkahelyét, mert olyan nincs is. Érdekes, gondoltam magamban, én nem így látom.

Kezdtem rosszul érezni magam, és azon gondolkodtam, vajon mi lehet velem a baj? Kiválasztott vagyok? Úgy érzem, hogy igen, mert én szeretem a munkámat. Szeretek munkába járni. Való igaz, hogy csak kilenc hónapja koptatom kényelmes karosszékemet a munkahelyemen, de még egy reggel sem ébredtem úgy, hogy „nem akarok munkába menni“. Sőt!

Súlyos betegség után, melyből mára szerencsésen kilábaltam, depressziós lettem. Kezelőorvosomnak tűnt fel először, ő figyelmeztetett. Mindig csodálattal beszélt arról, hogy kevés betege van, aki úgy tud küzdeni az életbemaradásért, mint én, s példaértékűnek tartotta hősies küzdelmemet, kitartásomat. A hónapokig tartó tusa végén azonban magamba zuhantam. Sohasem felejtem el, mikor megállt az ágyam mellett, felhúzta szemöldökét, és azt mondta: „-- Erika, most akarja feladni, amikor a nehezén már túljutott?!“

Túljutottam, az igaz, de egy reggel arra ébredtem, hogy csomókban hullik a hajam. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Kétségbeesés, sírógörcsök, letargia lett úrrá rajtam.

Beláttam, egyedül képtelen leszek kimászni a gödörből, s ez a felismerés volt az első lépés a gyógyulás felé. Felkerestem egy neves pszichiátert, akivel évek óta baráti kapcsolatba voltam. Hűségesen jártam a terápiákra, bízva a kezelés sikerében, és abban, hogy segítségével újra aktív tagja lehetek családomnak. A kezelés sikeréhez hozzájárult az is, hogy bíztam szaktudásában, betartottam tanácsait, és pontosan szedtem az előírt gyógyszereket.

A depresszióból kigyógyulva igyekeztem megadni mindazt a családomnak, amit betegségem ideje alatt kénytelenek voltak nélkülözni. Az évek pedig teltek-múltak. Beskatulyázott, főállású háziasszony lettem, s úgy gondoltam, már az is maradok. De történt valami, ami megváltoztatta, szebbé tette egyhangú életemet. Unokám született, akivel imádjuk egymást és ez csodálatos érzés!

Majd jött egy újabb csoda. Lehetőséget kaptam, hogy egy olyan munkahelyen bizonyítsak, melyre mindig is vágytam. Tudtam, ha elszalasztom a lehetőséget, örökké bánni fogom, ezért megpályáztam -- és nyertem! Érzem, hogy elfogadtak, megbecsülnek. Tudok örülni, lelkesedni, tervezni. Néha nagyon is, sokat is.

A tél beálltával egyre több kedvetlen, lehangolt és megfáradt embert látok magam körül. Különbözőek vagyunk, s ezért a ránk nehezedő terheket is különböző módon éljük meg.

Egyet azonban ne felejtsünk! A depresszió gyógyítható, és rajtunk múlik, hogy legyőzzük a kórt, és felvértezzük magunkat a külső tényezők ellen.

Hozzászólások

@

Küldés