Útnak indultam

Kabók Zita 2008.12.17. 19:57

Hat éve és két hónapja útnak indultam. Pontosan emlékszem mindenre, mintha csak tegnap lett volna.

Az érzéseimre, félelmeimre és arra az elszántságra, ami olyan erős volt bennem, hogy egy nagy szekeret is el tudott volna húzni. A kétségeimre, melyek fojtogattak miközben pakoltam. Arra, amikor elindult a busz és fogalmam sem volt, hol fogok kikötni. A könnyeimre, amelyek nem a szomorúságtól potyogtak. A kis papírkára, amit a vaksötét buszmegállóban gyűrögettem a kabátzsebemben, s amelyre pár mondatot írtam: merre találok telefonfülkét, kérem a megjelölt számú jegyet...

A többi au-pair lányt várta a család Londonban, de nekem meg tovább kellett utaznom Prestoning. Már éjfél is elmúlt, és egyedül várakoztam a kihalt állomáson. Még a mosdóba sem tudtam elmenni, mert olyan ajtóval volt felszerelve, amin keresztül a bőröndömet nem tudtam magammal vinni. Féltem, de tele voltam reményekkel és vágyakkal. Legnagyobb álmom volt, hogy megtanuljak angolul!

Az elején semmi sem indult jól. A kislány, akire vigyáznom kellett, az esernyőjével vert. Az anyját nem értettem, egyébként is mindig ideges volt, és a lánya még neki is folyton hisztizett. Napközben unatkoztam, csak kóboroltam a városban. A tévét, rádiót, az embereket nem értettem.

Az egyik közeli étteremben láttam egy kiírást, lejegyeztem magamnak, s amikor hazamentem, lefordítottam. Mosogatót kerestek, jelentkeztem. Végre volt társaságom, napközben nem kellett otthon ülnöm. Amennyire utáltam azelőtt mosogatni, ezt a munkát annyira imádtam. Tányérok százai, nagy lábasok, poharak... Úgy éreztem, végre van valaki, aki értékeli a munkámat. A kollégáim is mosolyogtak, minden nap olasz kávét kínáltak nekem. Aztán szerencsére sikerült másik családot találnom. A régitől búcsúzás nélkül mentem el, csak egy levelet hagytam magam után. Esőben húztam a bőröndömet, siettem, hogy elérjem az utolsó buszt, ami Manchesterbe indult. Az új családnál az özvegy apuka és a gyerekek nagy szeretettel fogadtak. Nem is panaszkodtam. Nyelviskolába jártam, a gyerekekkel játszottam, napközben meg egy takarítóvállalatnak dolgoztam. Az első pár hónapban nem volt pénzem, semmit sem tudtam magamnak venni. A hazafelé utamat is a család fizette. Sokba került az iskola, a tankönyvek. A hosszú hetek, esték elteltével aztán már a gyerekek is elevenebbekké váltak, a mosogatnivalót sem kellett nagyítóval keresni, a vasalnivaló is nagy hegyekben állt. De mindig találtam valamit, ami örömet okozott. Vagy a postás köszönt rám reggel, vagy a gyerekektől kaptam egy felejthetetlen ölelést. Egy szlovák és egy cseh barátnőt is találtam. Egymás nélkül nem tudtuk volna túlélni a nehéz perceket.

Eljött a nyár, az első nyár, amikor igazi szabadságra mehettünk haza. A lányokkal a felettünk szálló repülőket figyeltük és arról álmodoztunk, hogy pár hét múlva már mi is repülni fogunk: életünkben először. Olyankor mintha a levegőben lépkedtem volna, annyira boldog voltam!

Tizenkét hónap után a saját lábamra álltam. Albérletet kerestem és még több takarítást vállaltam. Beiratkoztam egy másik iskolába is. Reggel hatkor kezdtem, sokszor csak késő este fejeztem be a munkát. Egy idős nénit is ápoltam, és vasaltam, pubot takarítottam, gyerekekre vigyáztam, pincérkedtem, magyar nyelvet tanítottam, macskákat etettem, és még a borok neveit is megtanultam egy borkereskedésben... Mindig sikerült valamilyen állást találnom. Naptárban kellett vezetnem az időbeosztásomat.

Fél év munkakeresés után kaptam egy részmunkaidős irodai állást. Az első fekete nadrágkosztümöm megvásárlása óriási sikerélmény volt számomra! Sosem felejtem el az eladófiú arcát, amikor mosolyogva megkérdezte, hogy állásinterjúra megyek-e? Még a kosztüm árára is pontosan emlékszem. Több, mint két év után végre sikerült! Az új munkahelyemen azonban nem volt az élet fenékig tejfel. Nehéz volt megszoknom. Betanítást nem kaptam, és rögtön a telefonhívásokra kellett válaszolnom. A különböző akcentusoktól meg az angolok gyors beszédétől sokszor majd´ falra másztam, a legszívesebben világgá futottam volna... Más autóval járt dolgozni, nekem akkor csak biciklire futotta.

Hónapokig tartó próbálkozások és rengeteg állásinterjú után végre sikerült teljes munkaidős állást találnom. Az eladási igazgató asszisztense lettem. Azóta ugyanannál a cégnél dolgozom, immár a harmadik pozícióban. Tavaly egy újabb diplomát szereztem IT-területen. Fél éve pedig a szoftverfejlesztés területén dolgozom. Ezzel az összes angliai álmom mellé pipa került.

Jövő héten pedig, amikor hazamegyek szabadságra, már a vadonatúj lakásom kulcsát is a kezemben tarthatom majd. Másnak egy új lakás talán csak egy ingatlant jelent, nekem azonban élmények sokaságát, amelyeket talán soha senki nem fog megérteni, sem átélni, és amelyeknek még az elmagyarázása is nehézkes.

Öröm, könny, bánat, csalódás, elismerés, félelem, kihívás, temérdek türelem, kitartás, és ezek mindenféle változata, melyek visszavonhatatlanul átalakították az életemet. Paulo Celho szerint az út a fontos, nem a megérkezés. Milyen igaz!

Indulnom kell megint. De most már hazafelé!