Volt. Nincs? Van más!

Fodor Tekla 2008.12.16. 16:47

Család, barátság, szeretet. Nem feltétlenül ebben a sorrendben, de ezek nélkül nem tekinthetjük teljesnek az életet.

Könnyebben viseljük a kudarcokat, ha van kinek elsírni bánatunkat, és határtalanul tudunk örülni, ha megoszthatjuk örömünket szeretteinkkel.

Minden ember más és más. Vannak gyerekkori pajtásaink, felnőttkorban megismert barátok, és örökös cimborák. Barátra szert tenni nem ördöngős feladat, de megtartani őket annál inkább.

Része voltam én is egy lánycsapatnak, melyet középiskolában alakítottunk. Négyen voltunk: „egy tyúkanyó és három csibe”. Egymásért, és csakis egymásért éltünk. Móka, kacagás, bulizás, utazás töltötte ki napjainkat és sokszor nyarainkat. Folyton tele voltunk élményekkel, hajnali hatkor is képesek voltunk addig nevetni, míg a könny ki nem csordult a szemünkből. Hittük, hogy ötven év múlva is ugyanúgy összeülünk és kipletykáljuk a világot. Semmi gondunk nem volt, néha a suli tett keresztbe, de ügyesen megoldottuk azt is. Egy adott pontig. Addig, amíg, el nem költöztem más városba, tanulni. Egy évet kellett volna kibírni napi telefonbeszélgetéssel, chateléssel, és havi két találkozással. 365 napot kellett várni, amíg ők is felköltöztek a kincses városba (Kolozsvárra).

Bár azt hittük, hogy sikeresen legyőztük ezt a pár hónapot, nagyot tévedtünk. Sajnos csak az összeköltözésnél döbbentünk arra rá, hogy nekünk ez már nem megy. Őket ekkor érte el az Első éves egyetemista vagyok szindróma, én ebből pont kigyógyultam. Jobban szerettem otthon ülni, beszélgetni egy pohárka bor mellett, mintsem járni a nagyvilágot, reggelig tombolni, főképp miután egyre gyakrabban emeltek ránk kezet „honfitársaink”... Havi 1-2 „szoknyarázáson” még én is szívesen részt vettem, de a mindennapos hajnalozás és pénzköltés, sem a tanulmányaimnak, sem pedig a pénztárcámnak nem tett volna jót.

És puff! Összeomlott a vár, amit több évig építgettünk. A barátságunk vára, ami, mint kiderült, sajnos csak kártyavár volt... Ekkor megváltozott az életem. Akkor azt hittem rossz irányt vett, de mára már kiderült, a változás pozitív hatással bír. Nehezen viseltem, hogy egyik napról a másikra eltűntek a legjobb barátaim, akik miatt pedig régen sajnos nagyon sok kedves embert eltaszítottam magamtól.

Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok tökéletes, és hogy hibáztam. Sokszor. De a magam útját járom, s ettől nem hagyom eltéríteni magam. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy ők is így látják...Magamra hagytak, mert nem akartam az ő szabályaik szerint élni. Csakhogy nekem az már nem megy.

Ez a kapcsolatfelbomlás volt az első nagy pofon, amit az élettől kaptam. Örökre megtanultam, hogy az élet nem kívánságműsor, hogy nem minden ember olyan, mint amilyen én vagyok. Én halálkomolyan gondoltam, hogy mi négyen öregkorunkra is együtt leszünk, beszélgetünk, sétálunk – nem jött össze.

Amikor elmegyünk egymás mellett, megfagy a levegő. Köszönés, mosoly, öröm és piszi-puszi nincs többé, ám egy jó nagy marék tapasztalat ott lapul a zsebemben. Megtanultam, hogy nem attól igaz egy barát, ha egész nap együtt kacarászunk, hanem attól, ha elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Ha elfogadja, hogy inkább beszélgetésre vágyunk, mintsem cigarettafüstre, bömbölő zenére, és így is mellettünk marad...

Tudom, hogy kettőn áll a vásár, de vajon mindenki tisztában van ezzel?