Óvodában jártam

Szabó Sylvia  2009.11.3. 4:14

Szeptembertől óvodás az unokaöcsém.

Izgatottan vártam heti Skype beszélgetéseinket, amikor is érdeklődve kérdeztem tőle, hogy érzi magát az óvodában. Ám vajmi keveset árult el a kis partizán. Tőmondatokban válaszolt ravaszul átgondolt kérdéseimre, melyekkel próbáltam részletesebb információkra szert tenni. Igyekezetem szinte minden alkalommal sikertelenné vált.. Csak később tudtam meg, nem csak nekem nem volt hajlandó ecsetelni óvodai élményeit de a szüleit sem árasztotta el élménybeszámolójával.

Mindezek ellenére a változás látható volt arcán. A közösség ereje megérintette, valamelyest megkomolyodott, és a gyerekkor új korszakába lépett.

Alig vártam, hogy újra lássam és személyesen is beszélgessek vele egy jót. Gyerekesen számoltam a napokat a szabadságom kezdetéig. Két hete pénteken délután aztán, sógornőmmel együtt, szinte izgatottan léptem át az óvoda kapuját.
Xavér csillogó szemmel és nagy mosollyal szaladt karjaimba. „Szia Néne! Mikor jöttél haza?“ – kérdezte. Elöntött a szeretet érzése: „Istenem, mekkorát nőtt három hónap alatt ez a kisember!“

A rövid köszöntés után kézen fogott és végigvezetett az óvodán. Megmutatta a kicsik osztályát, mert ő bizony kiscsoportos már! Az asztalt, amelyiknél ül, a holdacskát, amit ő nyírt körbe, a gyurmából készített kosarat, amit száraz kukoricaszemekkel díszített, és a faliújságon lévő falevél lenyomatokat, rajzait. Az öltözőben a kis szekrényét kinyitva észrevette, hogy megláttam a cumiját. Nem szégyellte el magát, hanem frappánsan megjegyezte: igen, a cumi is jár még vele oviba, de már csak ritkán van szüksége rá.

Hazafelé tartva büszkén ecsetelte, mivel telnek a napjai az oviban, miről tanulnak, kik az új barátai, mit szeret, és mit nem szeret, azok közül, amit a szakács nénik főznek.

Mennyire megformálta ezt a kis lelket a közösség pár hónap alatt, ámuldoztam. Szókincse gazdagodott, mondatai összetettek, kérdései lényegre törő, komoly hangnemet vettek fel. Pár napos otthon tartózkodásom alatt sokat beszélgettünk, játszottunk. Minden pillanatát élveztem az együttlétünknek és ámuldozva szemléltem a szerepeket, amiket eljátszott. Helyzettől függően: egyszer pajkos, huncut kisfiút, majd a komolyabb megnyilvánulásait – főleg ha nagyapa is jelen volt!

Második este zuhanyozás közben megkérdezte: – Néne, én hol voltam mielőtt az anyucim hasába kerültem? Válaszra nyílt a szám, miközben az agyam iszonyú sebességgel kereste a megfelelő választ. A gyereknek nem szabad hazudni – visszhangzott fejemben a mondtat –, de mégis milyen választ adjak egy három és fél éves kisfiúnak erre a kérdésre? Úgy éreztem, minden pedagógia tudásom és tapasztalatom cserben hagyott. – Egy álom voltál Xavika, anyucid és apucid álma – magam is meglepődtem a hirtelen válaszomon. Xavér megfontolt tekintettel nézett rám, hümmögött egy kicsit, majd halkan megjegyezte, mint aki magának mondja: – Jó, én is álmodom majd!

Ezt a megjegyzését már szó nélkül hagytam, azonban az estém hátralévő részén azon töprengetem, a válaszommal hazudtam-e a gyereknek vagy nem?

Hozzászólások

@

Küldés