Anyák és lányaik(2)

Póda Erzsébet  2004.2.10. 14:52

A pszichológiai szakirodalom szerzői nagy buzgalommal írnak könyveikben az emberi lélek tulajdonságairól, és előszeretettel elemzik az anya-gyerek kapcsolatot.

Persze vannak anyák, akik szeretik ugyan a gyerekeiket, de szüntelenül éreztetik velük, hogy nem „teljesítették az elvárásokat”. Történetesen: a lányuk nem tanult az egyetemen, hanem inkább férjhez ment. Vagy nem ment férjhez, hanem inkább a továbbtanulás mellett döntött. Az egyik esetben azt sajnálja: bezzeg a szomszédék lánya a professzori titulusig vitte, a másikban azt, hogy bezzeg az unokahúga már a harmadik unokával örvendezteti meg a nagyszülőket. Meg kell jegyeznünk: ez nem a lány problémája, hanem kizárólag az anyáé – neki kell megbirkóznia vele. Ehelyett persze a könnyebb megoldást választja: a lányába próbál lelkiismeret furdalást csepegtetni, nála próbálkozik lelki zsarolással.

Ha az édesanyja közelében él az ember lánya, sokszor inkább kikéri az anyja véleményét, mint a férjéét. Az anyák pedig gyakran visszaélnek a helyzettel, mégpedig úgy, hogy olyankor is beleavatkoznak lányuk családi életébe, amikor erre semmi szükség. Valljuk csak be azt is: szívesen vesszük az anyánk segítségét a nehéz helyzetekben. Azt viszont már nehezen tűrjük, ha kritizál, vagy kérés nélkül véleményez.

Az anyák az esetek túlnyomó többségében csak azt adják tovább lányaiknak, amit saját anyjuktól láttak: az elavult nevelési modellt. Sokan közülük -- tudatosan vagy ösztönösen -- nem tudnak biztonságérzetet nyújtani gyereküknek, sőt komplexusokat nevelnek beléjük. Pedig az anya véleménye a legfontosabb a lány számára. Ha gátlásokat olt belé, egész életében küszködni fog miatta. Éppen ezért minden anyának (és apának!) meg kellene jegyeznie, milyen fontos, hogy ne kritizálják tapintatlanul gyerekeiket. Inkább szeressék, dicsérjék őket!

Az igazságtalan szavak, meggondolatlan gúnyos megjegyzések ugyanis mély lelki sérüléseket okozhatnak. Meglehet, az ő gyerekkoruk sem telt másként, mint azzal, hogy becsmérelték őket. Ezt pedig sosem fogják elfelejteni. Éppen ezért kell tudatosítaniuk: a gyereknevelésnek az a módszere régóta elavult.

A szakemberek nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy az anya-gyerek (anya-lánya) kapcsolatban az a meghatározó, milyen érettségi szinten van az anya. Előfordul, hogy nem egyidős a személyiségével. Akinek pedig a személyisége nem érett felnőtté, viselkedése és érzelmei többnyire infantilisek. Ha például egy ilyen anya lánya serdülni, nőiesedni kezd, ez az anyát irritálja, és lányát a riválisának tekinti.

Ez persze nem tudatos viselkedés, de rengeteg konfliktus adódik belőle. Előfordulhat például, hogy az anya nem tudta megvalósítani önmagát, nem sikerült egyetemre járnia. Ha lánya vizsgázik, „véletlenül” akkor kerül kórházba, akkor kap hisztériás rohamot, mikor a lánynak a tanulmányaira kellene összpontosítania. Tudatalatt bár, de különféle eszközökkel nehezíti meg lánya tanulmányi előmenetelét. Vagy ha az anya házassága boldogtalan, minduntalan kifogásolja lánya udvarlóit, esetleg „illetlenül” viselkedik annak jelenlétében, vagy leszégyeníti előtte a lányát.

Azok a nők, akik tudatosítják anyjuk „furcsa” viselkedését, mindig ígéretet tesznek magukban arra: ők nem így fogják nevelni lányaikat. Egy részük állandó önkontroll mellett, be is tartja ígéretét. Csakhogy néha bizony átesnek a ló túlsó oldalára. Ha az anyjuk nem engedte őket a konyhába, ők kényszeríteni fogják lányukat a főzés tudományának elsajátítására – akkor is, ha a lányt ez egyáltalán nem érdekli. Ha gyerekkorukban mindig el kellett mosogatniuk, vagy kötelezően segíteniük kellett a nagytakarításnál, ők nem fogják a mosogatódézsához engedni a lányukat soha, és a portörlő rongy tabutéma lesz csemetéjük számára. Pedig az önellátást mindenkinek meg kell tanulnia egyszer.

Mi lehet hát a megoldás? Az arany középút.
Édesanyák, próbáljuk megérteni, hogy lányunk bizony felnőtt már, cselekedeteiért saját maga felelős, mint ahogy minden felnőtt ember (az édesanyák is)! Ne zsaroljuk, ne próbáljuk manipulálni a magánéletét, ne akarjuk jobban tudni, neki mi a jó! És ne várjuk el azt sem, hogy örökké hálás legyen nekünk, amiért felneveltük!
Lányok, ne sírjuk át az éjszakát, ha édesanyánk lekicsinylően beszélt életünk első tortájáról, mellyel őt szerettük volna meglepni! És ne vegyük szavait szentírásnak – legfeljebb csak tanácsadásnak, melyet időnként kéretlenül bocsát rendelkezésünkre!

És ha már mindketten felnőttünk, bánjunk egymással úgy, ahogy felnőtt személyiségű emberekhez illik: tisztelettel, szeretettel, megértéssel.

Hozzászólások

@

Küldés