El a kezekkel a nőnapomtól!

Bernád Emese 2006.3.8. 20:27

A nőnap nagyon sokáig nem tartozott a kedvenc napjaim közé, de változik a világ…

Valahogy úgy voltam a nőnappal, mint a decemberi ünnepekkel. Az év vége közeledtével mindenki megőrül egy kicsit: akadnak, akik már márciusban azon agyalnak, hol és kivel búcsúztassák majd az évet, a „trendibbek” már nyáron lefoglalják a szállodai szobát, esetleg társaságot toboroznak a szilveszteri bálra.

Én meg csak idegeskedem, hiszen az üzletekben felbukkanó szeptemberi télapók mind azt sugallják, hogy micsoda trehány nőszemély vagyok én, aki még semmit nem vásárolt karácsonyra, és még gőze sincs arról, hol és kivel fogja ünnepelni a szilvesztert.

Számomra a nőnap is ilyen frusztráló esemény volt! Ki volt adva a központi ukáz, hogy tessék örülni és ünnepelni, tessék virulni és illatozni, meg önfeledten élvezni a férfiak hódolatát. Mivel nőnapkor illett (értsd: kötelező volt!) a nőkre figyelni, ezért hát a férfiak igyekeztek kitenni magukért. Egy kis virág, egy kis édesség vagy egyéb figyelmesség. Esetleg egy kis takarítás és mosogatás. Meg az üzemi bulik, ami természetesen a vezető elvtársak csoportos lerészegedésével ért véget. Március kilencedik napjától aztán minden folytatódott a régi kerékvágásban.

Aztán a változások szele söpört végig térségünkön, de a mottó a régi maradt: „a múltat végképp eltörölni…” Így esett szegény szerencsétlen nőnap is a kelet-európai demokrácia áldozatául. És én ekkor kezdtem megszeretni. Mert most, amikor kitört az egyenjogúság, amikor mindkét nemnek joga van a munkához, az azonos munkáért járó azonos fizetéshez, a gyermekgondozási szabadsághoz, a házimunkához, a szabad családelhagyáshoz, a lehető legminimálisabb gyermektartáshoz, a szeretőtartáshoz, a bántalmazáshoz, az óvodabezárásokhoz meg a szabad választáshoz a karrier és a család között, akkor mégiscsak jólesik kicsit különcködni, és csenni magunknak egy saját napot.

Mert ma, amikor már nem központilag irányított a közgondolkodás, amikor mindent szabad, de szinte semmit sem, bizony sokkal nehezebb kiharcolni egy kis meghittséget, intimitást, magunkra figyelést, önmagunkba fordulást. Ne dőljünk be az uralkodó trendnek, ne adjuk mindig a megközelíthetetlen, elérhetetlen és legyőzhetetlen üzletasszonyt vagy a nagyszájú, odamondogatós vagány csajszit! Merjünk törékenyek, finomak, emberségesek, érzékenyek, egyszóval hús-vér nők lenni. Legalább erre az egy napra!

És ha az eddigi érveim nem lettek volna elég meggyőzőek, akkor gondoljunk azokra a nőkre, akik valamikor az életüket adták a mi nőnapunkért. Mert ezek az ő virágjaik is, fogadjuk hát el!!!