Fejezetek

Póda Erzsébet  2012.2.20. 7:08

Az ember egyfolytában magyarázatot, alibit, okot, indokot keres...

Az ember egyfolytában magyarázatot, alibit, okot, indokot keres arra, miért nem lépi meg azokat a lépéseket, miért nem hozza meg azokat a döntéseket, amelyeket meg kellene tennie ahhoz, hogy az élete a helyes kerékvágányon haladjon. Hogy egyszerűen csak jól érezze magát a bőrében.

Nőismerőseim körének egy részében különösen elterjedt a fenti hozzáállás. Sokan sopánkodnak, milyen boldogtalanok, sokan panaszkodnak a férjükre vagy az anyósukra – mások a munkahelyükre, megint mások a többi nőre.

A jelenséget több szemszögből is meg lehet magyarázni. Először is abból, hogy a nők az elnyomott társadalmi nem. Ők az alárendeltek. Őket másként szocializálták (szocializálják), mint a férfiakat. Emiatt másként látják a világot. Másként gondolkodnak, és másként éreznek.

Kérdés, hogy mihez képest másként...?

Nézzük, mit tesznek? Felruházzák a férfiakat olyan pozitív és előnyös tulajdonságokkal, amelyekkel azok nem is rendelkeznek. Hogy erősek és bátrak, racionálisak és megfontoltak, felelősségteljesek, és mint Atlasz, vállukon tartanak minden terhet. A szerelemben lovagiasan viselkednek, a házasságban megbízhatóak, mindent elintéznek, mindig mindenre tudják a megoldást, a gyerekek számára példás apák, követendő példaképek.

Aztán, mikor eltelik pár év, és a rózsaszín köd eloszlik, nem tudnak megbirkózni az előttük kibontakozó valós képpel: a ráaggatott szuperlatívuszok nélküli hús-vér, élő férfival. Aki már nem viselkedik lovagiasan (a feleségével), aki csúsztat és füllentget, a pénzt vagy elveri, vagy képtelen bánni vele, aki nem intéz el semmit, és aki csak annyira példa a gyerekek számára, mint Micimackó, de inkább, mint Füles.

A nők ilyenkor nemcsak a harmadik szemüket tartják csukva, hanem minden érzékszervüket. Ők tudják meg utoljára, hogy a férjük két éve szeretőhöz jár. Sőt, vannak, akiket nemcsak kettő, négy vagy hat éve csalnak – férjüknek akkor is volt szeretője, amikor ők bent feküdtek újszülött csecsemőjükkel (közös gyermekükkel) a szülészeten.
Pedig a belső hang jelez: suttog vagy kiabál, mocorog, mozog vagy rángat odabent. A nők pedig a figyelem (és az önmagukra való figyelés) helyett, a tényekkel való szembenézés helyett inkább lassan, de biztosan összeszednek ilyen-olyan, a legtöbbször női betegséget. Gyűlölik a szeretőt, idegesek a gyerekeikkel, sírnak, néha hisztiznek, de végül többnyire megbocsátanak. Újra meg újra.

És minden megy tovább a megkezdett úton.

A férjnek továbbra is lesznek szeretői (csak esetleg óvatosabbá válik), továbbra sem fog jobban odafigyelni a feleségére, nem nyújt segítséget a komoly helyzetekben. A gyerekek továbbra is zaklatottak, kezelhetetlenek vagy befelé fordulók lesznek, a számítógép képernyője elé menekülnek.
A nők pedig viselik a terheket – sokkal többet, mint kéne, sokkal többet, mint bírnak. Önbizalmuk meggyengül, önértékelésük szinte a nullával egyenlő. Kétségbeesetten menekülnek a különböző kényszercselekvésekbe.

Vajon mi lehet számukra könnyebb? Egyszerűbb szembenézni a valósággal, vagy – mint azt nagyanyáink tették – jobb a felhalmozódott problémákat a szőnyeg alá söpörni? A szembenézés egész biztosan előnyösebb. Jó, ha az ember (főleg az ember lánya) tisztán lát! A romantikával ellentétben, a tényekkel való szembesülés sok mindenben segít. Nem csapjuk be magunkat évtizedeken át. Nem hagyjuk, hogy a környezetünk a hátunk mögött kinevessen, vagy sajnálkozzon. Nem menekülünk sokszor rendkívül komoly (akár végzetes) betegségekbe.

Ha legalább alapfokon tiszteljük önmagunkat, akkor nem hagyjuk, hogy éveken át becsapjanak, megcsaljanak, átverjenek, megalázzanak – csak azért, mert nem akarjuk látni, hogy esetleg olyasvalakivel kötöttük össze az életünket, akivel nem vagyunk egymáshoz valók.

A hibákat beismerni, őszintének lenni, a tanulságot levonni, döntést hozni, és jobban csinálni mindig van alkalom és lehetőség.

Ha jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben, akkor tudatosítanunk kell, hogy a saját életünket kell élnünk, hogy tetteinkért nekünk magunknak kell viselnünk a felelősséget! És tudnunk kell azt is, hogy segítséget bármikor kérhetünk és a jó döntés meghozatalára sosincs késő. A panaszkodásra, szenvedésre pazarolt energiánkat használjuk inkább arra, hogy helyrehozzuk mindazt, ami a rossz érzéseket kiváltja belőlünk! Mondhat bárki bármit, igazából mi magunk döntjük el, mire használjuk energiáinkat: kesergésre, vagy arra, hogy újrakezdjük életünk egy-egy fejezetét.

Kép
Törköly József: Az elveszett szoba

Hozzászólások

@

Küldés