Máglyán Indiában

Jády Mónika  2005.4.12. 7:27

Az indiai asszonyok „önkéntes” máglyahaláláról (satí) először időszámításunk szerint a harmadik évszázadban tesznek említést.

A satí aktusa a hivatalos verzió szerint a megözvegyült asszony erkölcsösségéről tett tanúbizonyságot. Valójában a szörnyű szokás a férj családjának érdekeit szolgálta: megakadályozta, hogy az özvegy -- aki immár férje családjának tagja volt -- még egyszer férjhez menjen, és megnehezítse a vagyonelosztást. Ha viszont a férfi özvegyült meg, azonnal megnősülhetett.

Az élet különböző területeire vonatkozó szabályokat -- köztük a nők szerepét is -- Manu, az emberiség ősapja foglalta össze Mánavadharmasástra (Manu tanítása a dharmáról -- a világmindenség és a társadalom rendjéről) című művében. „A férfiak nem hagyhatják magukra a nőket sem éjjel, sem nappal. Gyermekkorukban az apjuk őrzi őket, fiatalkorukban a férjük, a férj halála után a fiaik.” A nők arra vannak, hogy gyerekeket szüljenek, a férfiak pedig arra, hogy biztosítsák a család fennmaradását -- zárja le Manu.

A régi indiai szövegek szerint a lányt még a pubertáskor, az első menstruáció előtt a legjobb férjhez adni, és a házasságoknak megegyezés alapján kell létrejönniük. A férfiaknál viszont egyáltalán nem számított az életkor -- akár egy hatvanéves is elvehetett egy tízéves kislányt! Minél fiatalabb volt a menyasszony, annál nagyobb volt az értéke, mert több gyermeket hozhatott a világra. Sok „gyermekasszony” a gyakori szülések következtében megbetegedett és meghalt. Akik pedig életben maradtak, azokra talán még szörnyűbb sors várt -- valószínű volt, hogy korán megözvegyülnek.

A satí eredetileg a harcosok kasztjában jelent meg. Azt tartották, hogy a csatában elesett harcos egyenesen a mennybe jut, halála után nem kell ismét új testet öltenie. És a harcos felesége is egyenesen a mennybe juthat, ha a férje halála után élve lép a máglyára. (Tudni kell, hogy a harcosok nagy vagyonnal rendelkeztek.) Abdulláh Ibn Battúta arab utazó 1325-ben három özvegy megégetésének volt tanúja Észak-Indiában. Hangsúlyozta, hogy a máglyahalált csak ajánlják (tehát elvileg nem kötelező), az élve maradt özvegy sorsa viszont a nyomor és a megvetés, mert a satí elutasítása a hűtlenséggel egyenlő. Ibn Battúta látta, amint a nők egy lángoló gödörbe vetették magukat, a rokonok pedig égő fáklyákat és nehéz fadarabokat dobáltak rájuk. Egy Dél-Indiában tevékenykedő francia misszionárius, Dubois abbé viszont erősen kételkedett abban, hogy az özvegyek saját akaratukból lépnek a máglyára.

Az európaiakat sokkolta a satí. Bár Anglia (India a 18. század közepétől 1947-ig a kolóniái közé tartozott) nagyon határozottan ellenezte az özvegyégetést, majd törvényben is tiltotta, tovább élt a szokás. 1815 és 1823 között a mai Bangladesben 5453 nő halt máglyahalált! Még 1987-ben is égettek özvegyet, állítólag ez volt a legutolsó satí. Az áldozat, a tizennyolc éves Rúp újdonsült feleség volt, a házasság szülői megegyezés alapján jött létre. A férj hirtelen megbetegedett, és pár nap múlva meghalt. A férfi családja szerint a lány hozott bajt a házra. Annál megdöbbentőbb ez az eset, hogy a férj egyetemet végzett, az após pedig tanító volt, és a község sem tartozott az elmaradott falvak közé. A műveltnek számító helyi újgazdag réteg is bekapcsolódott a szertartásba. Rúp elbújt, de a rokonok megtalálták, és a máglyához vonszolták. Hiába tiltakozott, hiába kiabált. Botokkal tartották a máglyánál, amelyet tizenöt éves sógora gyújtott meg...

Sokakat sokkolt a fiatal lány halála. Nem sokkal később új törvény lépett életbe. Bár a satí szertartását már több mint 150 éve betiltották, a büntetésekről soha nem esett szó. Az új rendelet kimondta: a szertartásnál való segédkezésért halálbüntetés jár, a tettre való felbujtásért hét évig tartó fogság.

Hozzászólások

@

Küldés