Nem ér a nevem?

Póda Erzsébet  2005.12.20. 14:52

Fontos dolog a tradíció – de mindig attól függ, melyik szemszögből tekintünk rá…

A lányok többnyire ugyanúgy élnek, mint anyáik, hasonló férjet választanak, mint amilyenek apáik, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint elődjeik. Persze vannak kivételek, akiket nem érdekelnek a konvenciók, és tudatosítják, hogy a világ igenis változik -- de egyelőre még ők vannak kevesebben.

Vizsgáljunk most meg egy olyan alapvető dolgot, mint a vezetéknevünk! Mindig apánkét viseljük, és sohasem anyánkét. Ha igen-igen elvétve mégis, az rettenetes, megvetendő, szégyellni való dolognak számít. Azonnal bélyeget nyomnak ránk, gyanakodva méregetnek.

A nők, alighogy megszokják vezetéknevüket, máris változtatni kényszerülnek. Ha férjhez mennek, kötelességük felvenni „urunk” nevét, mintha frigy megkötése után már annak tulajdonát képeznék. És bizony rendkívül büszkék arra, hogy azontúl már egy másik férfi nevét viselhetik.

Még elképesztőbb, hogy mennyire mérhetetlenül büszkék a kedves nőtársak az úgynevezett „asszonynevükre”. Mert Kiss Piroska bizony belepirul a boldogságba, ha Veres Károlyné-ként mutatkozhat be, s a világért se használná a nevét máshogy. Pedig Károlynénak szólítani elég nyelvtörő és természetellenes. Hogy hová tűnt közben Piroska, azt talán maga sem tudja.

Persze megközelíthetjük a jelenséget egy másik oldalról is. Hiszen mire vágyik minden nő? Férjre. S ha végre horogra akad egy férfi, az nagy megnyugvással tölti el az ember lányát! A nőnek valamiképpen jeleznie kell elégedettségét, meg azt is: ezentúl már az uram a parancsolóm. Már amennyiben a nőnek csak a feleségszerep az életcélja…

A női vezetéknév viselésének bizony elég körülményes a biográfiája. Mindig apánkét kapjuk, anyánként csak igazán kivételesen. Amikor a kislány először lesz fülig szerelmes, máris névcseréről álmodozik. Merengve írja teli az üres papírlapot választottja családnevével, amely mellé minden egyes alkalommal odabiggyeszteni a varázsjelzőt: -né! A menyasszonyok alig várják a nagy pillanatot, hogy az anyakönyvi hivatal vagy az oltár mellől kilépve végre hites férjük vezetéknevét viselhessék. Mintha a nőkben genetikailag lenne kódolva a leendő férj nevének viselési kényszere.

De vizsgálódjunk csak tovább! Mi a helyzet az elvált, vagy többszörösen elvált nőkkel? Krisztina barátnőm kétszer ment férjhez. Mindkét házasságából született gyermeke – mindkét gyerek más-más vezetéknevű. Krisztina barátnőm harmadszor is szerelmes lett. Tapasztalataiból merítve azonban egyelőre csak kokettál a férjhez menés kérdésével – annál is inkább, mivel még el sem vált a második férjétől. Viszont már szíve alatt viseli élete harmadik szerelmének gyümölcsét. Krisztina előtt a nagy dilemma: kinek a vezetéknevét viselje a harmadik gyerek? Ha ugyanis nem válik el időben, és nem megy újra férjhez, a baba az ő jelenlegi vezetéknevét kapja, ami pedig az előző férje családneve és nem a gyerek apjáé. A születendő gyerek tehát nem a vér szerinti apa, hanem egy teljesen idegen ember nevét viseli majd. Reméljük, barátnőm időben intézkedik. Viszont így három különböző vezetéknevű gyereket kell nevelnie. S ki tudja mi lesz akkor, ha Krisztina negyedszer is szerelmes lesz?

Vagy vegyük csak Dóra esetét! Több esztendeig tűrte férje brutalitását, míg elszánta magát és elvált. Ám továbbra is az a vezetékneve, mint annak az embernek, akitől szeretetet, megbecsülést alig kapott, pofont annál többet. Azt mondja, nem akar más nevet viselni, mint a gyereke, mert ők egy család. Feltételezzük, hogy Dóra rövidesen megismerkedik egy jóképű férfiúval, aki kedves, rendes, megbízható, gyöngéd, gondoskodó partnere lesz. Ha úgy döntenének, hogy összeházasodnak – vajon kinek a nevét viseli majd Dóra? Továbbra is a brutális exférjéét, mert tőle van gyermeke? Vagy felvenné az új férj vezetéknevét? Ez utóbbi esetben a gyereket is át kellene nevezni, hogy igazi „egy család” legyenek. Ez viszont lehetetlen a vér szerinti apa beleegyezése nélkül. Akkor talán az új férjnek kellene felvennie az előző férj nevét ugyanezen okból? Nagy kérdés áll Dóra előtt! Szerencséjére, még nem találkozott álmai férfiújával. Egyelőre nem kell törnie a fejét a megoldáson – továbbra is érvelhet a rég megszokott válasszal.

A nők elvégzik a férfimunkát, választhatnak, politizálhatnak, karriert építhetnek, lehetnek sikeresek, és már bebizonyították, hogy az élet minden területén (akár egyszerre több fronton is!)megállják a helyüket. Mégis él bennük valamiféle kisebbségi érzés, valamiféle késztetés, hogy alárendeljék magukat a másik nemnek. Sőt, néhány nő túlbuzgalmában szinte teljesen elveszíti öntudatát: őszinte büszkeséggel mutatkozik be, mint Jánosné, Tamásné, Gyuláné stb.

Nem egészen világos, miért olyan „senkinek sem tetsző dolog” a lánykori vezetéknév megtartása? És miért égbekiáltó bűn, ha az ember lánya saját, „lánykori” vezetéknevét viseli – azt meg egyenesen megvetendő, ha valaki az édesanyja vezetéknevét viseli! Miért jobb Józsefnének lenni, mint Máriának?

Hát igen! Mindig apánk vezetéknevét viseljük, sohasem anyánként. Aki mégis, azt megbélyegzik. Pedig előfordult már a történelem folyamán, hogy a királyi, vagy nemesi család, fiú utód nem lévén a lány révén tartotta fenn a vérvonalat.

Ha pénzről, vagyonról, hatalomról van szó, akkor ugye mindig meg lehet szegni az ősinek nevezett szokásokat…

Hozzászólások

@

Küldés