Nőnapi csokor

Csivre Kata  2013.3.8. 4:38

A sarki virágárusnál csúcsforgalom. Férfiak egymást előzik le, az ajtó csengője szinte percenként figyelmeztet: ügyes kezek szaporán dolgozzatok!

Férjek, szeretők és élettársak, titkos hódolók, daliás lovagok, szebbnél szebb virágcsokorral a kezükben, sietve tűnnek tova. Vajon kinek merre kanyarog az útja?

Túl a Valentin nap rózsaszín ködfátylán, a kütyü-árusok forradalmi világnapján, sokkal inkább piros betűs ünnep március 8-a.

Titkon minden nő, anya, asszony vagy hajadon várja, reméli a kis virágcsokrot, és főként azt a hős vitézt, aki mindezt romantikába bujtatott szerelmes versikével együtt önti szerelemre vágyó szívük elibe egy meghitt gyertyafényes, szerelmi násszal kecsegtető vacsora közepette.

Hoppá! Térjünk vissza a realitás talajára!

Mit is köszön(ne) meg valójában a nőnapi csokor? Mennyit örülünk neki, mielőtt a kristályvázába dugjuk? Mit ad, aki ad, és mit kap, aki kap? Tudjuk-e valóban?

A nőnap kialakulása szorosan kötődik ahhoz az évszázados harchoz, melyet a nők, a világ minden pontján, azért folytattak, és a sok helyen folytatnak még ma is, hogy a társadalomban egyenlő esélyeik lehessenek.

A Nemzetközi Nőnap 1857. március 8-án indult útjára amerikai nők demonstrációival, akik a rossz munkakörülmények, és az alacsony fizetések ellen tiltakoztak. Eltelt bizony néhány tíz forradalmi szelekkel megtépázott év, és nők a szavazati jog és a tisztségvállalás joga mellett a munkavállalás, szakmai továbbképzés jogát is a magukénak tudhatták, valamint azt, hogy szűnjön meg a munkahelyi megkülönböztetés (is). Mindez mára civilizált, modernkori társadalmunkban közhelynek számító duma lehet, amolyan lerágott csont, laza szofizma. Nehéz elképzelni, hogy milyen áldozatokat kellett hozni, mennyi erő, energia mozdult meg, tobzódott a női lélekben hogy egyszer fellázadjon. Hogy határozott nemet mondjon. Lankadatlan küzdjön a ma már oly természetes és elcsépelt emberi jogaiért, az egyenlő bánásmódért.

Bizony nehéz elképzelni, a nőt, aki harcol, azt a sok tíz- s százezer nőt, mint egyetlen felduzzadt, morajló tengert, s annak hatalmas horderejét.

És a víz tisztított. Tisztára mosott. Legalábbis helyenként. Hellyel-közzel. Távolabbi vizek még ma is tisztogatnak, lassan, nagyon lassan. De maradjunk a jelen kori Európánál! Hálával gondolhatunk az e jogokat kivívott, elbukott és győzedelmeskedett múltbéli nőtársainkra. Hatalmas ajándék a hagyatékuk: a korlátlan szabadságunk és a szabad akaratunk. Élhetünk, akár mint a férfi társaink. Mindez ma már természetes. Sokakat megszégyenítő módon mi nők irányítunk óriás cégeket, vörös diplomákat gyűjtünk, focilabdát kergetünk, s harcos fiakat nevelünk. Cikket is írunk, és olykor túl nagy a szánk. Nem ritkán provokálunk, inkább nadrágot vizelünk szoknya helyett, és van úgy, hogy mi kérjük meg választottunk kezét.

Hogy is van ez?

Hol az a bizonyos arany középút? A ranglétra olyan magas fokokra csábit felkúszni. De miért is? El akarjuk érni a mennyek kapuját? Természetesen. De tudni kell, amilyen magas a torony, olyan nagyot puffan, ha ledől. Mit s miért tesz a mai nő?

Más a törvény adta szabad jog, és más a lélek szabadsága, lehetősége. Itt különbözik a tenger a csepptől. Mert elválhatok a zsarnok, iszákos diktátor férjtől, jogilag. DE: elengedhetem lélekben? Úgy, hogy az utcán találkozva ne nyíljon ki a bicska a kezemben? Vagy ne ugorna ki a szívem a helyéről? Nyolc napon túl gyógyul a pofon és a véraláfutás, de lehet bíróságon bizonyító értékű „orvosi” lelet egy fojtogató, évekig gyötrő, fájó, bántó, életet mérgező kijelentés? A lelki sebhelyek mélyek. Láthatatlanok, és nyolc napon messze túl gyógyulnak.

A mesterségesen megtermékenyített, várandós kismama és sztárceleb a riporternek nyilatkozik: – Tervem szerint a baba öt-hat hónapos korában visszatérnék dolgozni. És vissza fog térni. Mert ha nem, van helyette más celeb-jelentkező, aki egy-kettő letaszítja a porondról. A közönség hálátlan. Hamar felejt. Gyorsan vissza a sminkszobába! A gyereknek ott a gyerekgondozó, a bölcsőde, a bébiszitter. És könyvelőnő is visszatér a számokhoz, az adatlaphoz. És a takarítónő is, aki pedig nem sztárceleb. Kénytelen. A férje elhagyta, megélhetési gondjai miatt muszáj a felmosóronggyal táncolnia.

Hogyan lesz a kéthónapos Pistikéből húszéves István? A féléves Évikéből huszonöt éves Éva? Hol van az anya eközben?

Szabadság. Egyenlőség. Anyaság. Elveszettük az egyensúlyérzékünket. Borul a torony. A mennyek kapuja egyre távolabb. A talaj kemény. A feltételek még zordabbak.

Nőegyletek, női klubok, nők tanácsa! Segítség! Beszélgetni, megbeszélni, kibeszélni. Jöjjetek közénk! Nő a nőnek kezet adni. Mankót. Sosem volt rá nagyobb szükség, mint ma!

Jó érzés a csokrot kapni. Tudjuk, mit üzen a vörös rózsa március 8-án. Mit üzen, és mit köszön. Csak mi lányok, nők, anyák, asszonyok tudtatjuk. Talán azt, hogy az anyánknak ma megköszönjük a telefonhívását. Vagy mi hívjuk fel őt. Vagy megköszönjük a nővérünk, húgunk aggódó szavait, Mariska néni túrós fánkját, a barátnő öt csendes percét, hogy meghallgatott, az óvónéni erő feletti türelmét, a tanárnő utasításait, a pénztárosnő fáradt mosolyát, a könyvelőnőnek csak egy jó szavát, az anyuka meleg vacsoráját, vagy egy fáradt esti mesét.

Ez lehet a NŐK igazi titka. Ez az a rózsa, amely örökké virít. Vigyázzunk rá!

Hozzászólások

@

Küldés