Kire jut idő?

Huszár Ágnes 2016.1.14. 1:45

A mai kor emberére jellemző, hogy rohan: állandóan siet valamit elérni, elintézni, elvégezni.

Alig van ideje megélni az eseményeket és a fontos pillanatokat. Nem ér rá nyugodtan együtt tölteni az idejét a családtagjaival és a barátaival. Aztán egyszercsak történik valami, ami kizökkenti a mókuskerékből, és megállítja őt egy-két pillanatra. Jó esetben az ember ilyenkor rádöbben, hogy van ideje a számára fontos személyekre. Illetve rájön arra is, hogy az az idő mindig is megvolt, csak nem arra fordította, akire igazán fontos lett volna. Ha szerencséje van, akkor a szeretett személy is megvan még, nem veszett el az élet sűrűjében, nem távozott el magasabb dimenziókba, és összehozható egy-két-sok találkozó. Ehhez az is kell, hogy az ember elérjen arra a pontra, amikor égető szükségét érzi annak, hogy minőségi időt töltsön el a számára fontos személyekkel. Félretéve mindent csak a barátra, a családtagra koncentrálja a szellemi, érzelmi és fizikai energiáit is.

Ha mélyen belegondolunk abba, mi az élet értelme, akkor az a jó, ha lelki szemeink előtt megjelenik a nagyszülőnk, a szülőnk, a férjünk, a gyerekünk, a legjobb barátunk – vagyis az emberi kapcsolatok hálózata. Hiszen ez az, ami meghatároz bennünket, ami tükörfelületeket tart ahhoz, hogy jobban lássuk és megismerjük önmagunkat is. Mert végsősoron miért élünk, mi ad igazi megnyugvást, igazi kielégülést? Az a mindennap megjelenő esély, hogy boldog, szép pillanatokat éljünk meg a csemeténk, a házastársunk, az élettársunk és a minket felnevelők körében. Hogy ezekben a momentumokban mi magunk is visszakapjuk a figyelmet, az empátiát, a szeretetet, a szerelmet, az izgalmat, és még sorolhatnám a többi jó dolgot. Emellett ebben benne van az a csavar is, hogy ha időt fordítunk a körülöttünk élőkre, akkor rögtön magunkra is jut minőségi időnk, hisz az adott szituáció egyik szereplője mi magunk vagyunk.

Az élet mikor jelez megálljt, mikor ad olyan lehetőséget, amikor biztosan megélhetjük az adok-kapok szellemi, lelki, fizikai dimenzióit, és amikor muszáj időt szánnunk másokra? Amikor egy új lelket hívunk életre, amikor végleg elengedünk valakit, vagy amikor a segítségünk nélkül a másik személy egyáltalán nem tudna élni, boldogulni.

A legszebb pillanatokat a szerelem hevében élhetjük meg, amikor a másik emberrel szinte összeforrunk, egy test és egy lélek vagyunk, és nem tudunk betelni a másikkal, ezért rengeteg időt töltünk vele együtt. Ha szerelmesek vagyunk, sok időnk jut a szeretett személyre, hogy szinte állandóan megéljük a szárnyalást, az izzást és a megnyugvást is. Ilyenkor le is lassul az életünk ritmusa, mert sok egyéb dolog kimarad egy időre. Ha az embernek kevesebb dolga van minden mással, ami a szerelem előtt fontos volt, akkor egyszeriben sok ideje felszabadul, és a szerelemre feltétlenül jut idő.

Jó esetben pedig a lényeg ekkor jön az életünkbe: a gyerek, aki a folyamatosságot biztosítja, akit ténylegesen mi hozunk létre, és akinek a nevelése, formálása rengeteg időt vesz igénybe. Ha megkapjuk a pólyába burkolt szeretetcsomagot, nem tehetünk mást, mint eleinte minden időnket rá fordítjuk. Ha az ember élete jól alakul, akkor bizony arra a felismerésre jut, hogy akkor jár jól, ha minden idegszálával, energiájával és idejével a gyerkőc felé fordul. Ha nem így tesz, akkor a kisbaba éhezik, szomjazik, zaklatott, egyszóval rosszul alakulnak a dolgok az élet minden területén. Érdemes tehát a figyelmünket az időnk nagy részében a gyerekeinkre, a családunkra fordítani, hogy mi is jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Időnk akkor is kell, hogy jusson a családunkra, ha valamelyik szerettünk megbetegszik. Ez pedig fokozottan érvényes azokban a helyzetekben, amikor a család tagja értelmi vagy fizikai fogyatékossággal élő személy. Az ilyen élethelyzet nagyon leterheli a családot. Jó esetben az ember felismeri, hogy nem tehet mást, hiszen a beteg személy egyáltalán nem vagy alig boldogulna mások segítsége nélkül. Ezek a dolgok az életben tudatosan vállalt segítségnyújtások, és aki vállalja, az vagy azért teszi, mert elhivatott, vagy azért, mert nincs más választása: lelketlennek érezné magát, ha nem fordítaná rengeteg idejét a betegek ápolására.

Az életben elkerülhetetlen mások elvesztése: ekkor is sokkal több időt kellene fordítanunk másokra, a haldokló rokonra, barátra és a gyászoló családtagokra is. Ez a helyzet áll legtávolabb a ma emberétől, hiszen ha van rá lehetőségünk, nem akarunk a halálról tudomást venni. Eltávolodunk azoktól, akiknek gyászuk van, hogy megkíméljük magunkat a fájdalomtól, vagy tanácstalanok vagyunk, hogyan segíthetnénk. Vannak kivételes személyek, akik a családon belül, vagy az erre kialakított hospice-otthonokban, elhivatott segítőkként kísérik utolsó heteikben, napjaikban az eltávozni készülőket. Nekik van elég idejük és megértő figyelmük, amit a haldokló felé fordítanak. Ez is alapvető emberi kötelességünk: a nehéz helyzetekben is embernek maradni, a szeretetünket kifejezni, az időnket másokra fordítani – akkor is, ha ez nekünk fájdalmas.

Ebben az énközpontú világban változtatnunk kellene a fókuszon. El kellene gondolkodnunk a prioritásokon: kire kell időt fordítanunk, hogy jól érezzük magunkat az életünkben. Magunkra? Másokra? A választ mindenkinek önmagában kell megtalálnia.