Anyák napjára

Vég Erzsébet  2006.5.5. 20:47

Anyák napja alkalmából az embernek sok minden az eszébe jut.

Azt mondják, az ember akkor lesz felnőtt, ha elveszíti a szüleit, főleg az édesanyját. Engem a veszteség szele egy évvel ezelőtt érintett meg. Anyák napja előtt egy héttel látogattuk meg a szüleimet, még arra is emlékszem, hogy út közben vettünk virágot. Nálunk nem divat a nagy ajándékozás, az apró figyelmesség és maga a gesztus sokkal fontosabb. Ez a hétvége a családi körben kellemesen, gyorsan eltelt.

Egy hét múlva szombat reggel csörgött a telefon. Összerezzentem, mert az éjszakai rossz álom emlékétől nehezen tudtam szabadulni. Attól féltem, hogy a nagynénémről kapok rossz hírt, aki súlyos állapotban feküdt a kórházban. A párom vette föl a telefont, és láttam, elsápad. Kitéptem a kezéből a telefont és próbáltam felfogni nővérem szavait: „-- Anyu reggel rosszul lett, bevittük az ügyeletre, kapott egy injekciót, ha nem javul, kórházba kell vinni. Valószínűleg agyi érgörcs”. Anyukám járni nem tudott, de beszélni igen, ezért felhívtam a mobilján. Pár szót váltottunk, a helyzethez képest nem volt megijedve. Mintha nem is fogta volna fel az eset súlyosságát (meggyőződésem, hogy jobb volt így).

Másnap meglátogattuk. Nem tudott felkelni, úgy kellett megetetni, megfésülni, lemosdatni. Nem érezte az ingereket, katéterre és ágytálra volt szüksége. Megdöbbenti az embert, ha látja, hogy a saját szülei is halandók. Tettem némán a dolgom a könnyeimmel küszködve, rettegve a folytatástól, annak viszont örültem, hogy a kedélye igen jó maradt. Nagyokat kacagtak a szobatársakkal. Úgy gondoltam, ez fél siker, jó út a gyógyulás felé. Nagyjából 4-5 nap után fel tudott kelni segítséggel, és járókerettel megtett pár lépést. Tíz nap után „kitették” az osztályról és egy elfekvőnek tűnő helyen akarták elhelyezni, de azt nem engedtük. Így egy magán gondozási központba került három hétre, majd pedig egy rehabilitációs intézetbe.

Gyakran átautóztam hozzá a négyhónapos kisfiammal. (Belekerült az autóba 2 hónap leforgása alatt 2500 km). Felváltva gondoskodtunk a nővéremmel apánkról, illetve látogattuk anyut. Nagyon nehéz időszak volt, de azt gondolom, megérte. Anyu egész szépen felépült. Ma már viszonylag rendesen jár, ellátja magát és az aput is, éli a normális életét, bár közel sem olyan aktívan, mint régen – a korlátait még mindig nehezen veszi tudomásul. Nekem most különösen sokat segít, néha nálunk tölt egy hetet, főz, vasal, vigyáz a gyerekre addig, amíg én védőnőhöz, orvoshoz, ultrahangra járok. Annyira felbátorodtunk, hogy nemrég egy hétre nála maradt a 16 hónapos kisfiam.

A lényeg, hogy anyunak ez egy feladat, és amíg ezzel foglalkozik, nincs ideje a betegségére gondolni. Szilárdan hiszem, hogy édesanyám kapott még egy esélyt -- 62 évesen korai lett volna eltávoznia közülünk! Hálás vagyok a sorsnak, hogy még velünk van és igyekszem őt megbecsülni. Azt, hogy egész életében ránk, a gyerekeire meg az unokáira összpontosított, (igaz, a maga sajátos módján) igyekszem meghálálni.
Lehetőleg egész évben, és nem csak anyák napján.

Hozzászólások

@

Küldés