Életem második stopposa

Száz Ildikó  2013.10.25. 3:36

Évek óta nézem, ahogy ott áll, borvirágos, puffadt arccal és várja a kuncsaftokat.

Rendszerint a kocsma közelében, kissé félszegen, mégis meglehetősen kihívó ruhában. Fogva tart ez a kétértelműség, választ keresek rá, és önkéntelenül is magamban írom az élettörténetét. Megfogalmazom a miérteket, ahelyett, hogy őt kérdezném róluk. Mégsem engedem közel magamhoz. Árulja a testét, és emiatt furcsa viszolygás fog el.

Aztán egyszer – nagyon sietek, már így is perceket kések az egyik rendezvény megnyitójáról –, de betartva a közlekedési szabályokat, megállok a stoptáblánál. Ott áll ma is, vörös szvetterben, hóna alá szorított kistáskával, festett szőke hajjal, mint oly sokszor. Int nekem, kéri, hogy vegyem fel a kocsiba, és vigyem be a városba. Nyitom az ajtót, beszáll, kellemetlen parfümillatot hoz magával. Nem kérdezek semmit, nézem az utat, magamon is csodálkozom, miért vettem fel. Életemben egyetlen egy stopposnak álltam meg, egy fekete ruhába öltözött szemrevaló fiatal férfinak. Akkor önkéntelenül fékezett a lábam: kiderült, hogy a szomszédos falu pályakezdő hitoktatója, és éppen az első tanítási órára sietve késte le az autóbuszt. Akkor tudtam, hogy miért kellett neki megállnom. Most nem tudom, miért vettem fel a nőt. Eddig csak a kislányát ismertem. Néha becsengetett, használt ruhát kért, ha volt nálam csoki, rágógumi a boltból hazajövet, mindig megkínáltam. A férjét ismerem, alkalmi munkákat vállal a szomszédoknál, becsülettel és szépen dolgozik, tisztán öltözik. „Beadtam a válópert. Nem bírom tovább! Napi húsz eurót kap alkalmi munkáért, de este mindig részegen jön haza. Csak akkor iszik, ha már befejezte a dolgát. Otthon azonban ilyenkor kezdődik a pokol. Üt, vág, csomókban tépi ki a hajamat, a gyerek szeme láttára. Végzettségem nincs, valahogy meg kell keresnem az ételre valót, valahogy boldogulnom kell most már nélküle is..., hogy a gyerek nyugodtan nőjön fel“ – mondja kérdezés nélkül.

Én meg csak szorítom jobb kézzel a volánt. Nem tudok megszólalni, nem merek közbekérdezni, mert ahogy fogynak a kilométerek, úgy dől egyre bőségesebben és keserűbben a panasz a nőből. Hivatalba megy, ügyeket intézni, segélyt kérni. Banális bölcsességeket préselek ki magamból, olyasmiket, hogy mindenki rengeteget dolgozik manapság, valami módon mind eladjuk magunkat, még a szabadidőnket is, áruba bocsátva a családra szánható időt. Szégyellem az erőtlen szavakat, mert a keserűsége úgy roppantja szét a mondatok végére telepedő csendet, mint a gépkocsi kereke a járdaszélen heverő kartondobozt. Nyitom az ajtót, megy a dolgára, poggyászként felejti nálam az aznapi panaszáradatot...

Hozzászólások

@

Küldés