Elmentél I.
Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg!
Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot. Azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyermekkornak. Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok. Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed. Csak nézlek, s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlék kockák: sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük. Egy kiáltás a veranda lépcsőjéről: Nagyika, Nagyika! Kakaód íze a számban.
Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de én tudom: még itt vagy! A lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad. Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a 
marasztaló. Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon. A megtisztulás percei. Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menj, tudom hogy még hallod. De érzem, jobb, ha hallgatok. Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé, s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni.
Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.
Itt a perc... Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.
Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá. Suttogom: kész vagy? Készen, bólintod.
Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban elviszik lelked a párkányon ülő galambok.
Néma madárdalt görget az erdő. A füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek. Kínjaid megnyugszanak. Nincs már szükség a harcra, angyalok érintik vállaid. S bennem hihetetlen nagy az üresség. Szeretném még érezni kezed gyönge szorítását, ám a hidegen lehanyatlott már. És visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. Ma az égen hullócsillag lesz.
Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja. Elmentél, s én nem mehettem veled.
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Gyász
Egyik napról a másikra megváltoznak dolgok. Nincs átmenet, csak éles csapás: egyik pillanatból a másikba.
2015.11.1. 35
Nagyanyánk sírjánál
Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.
2014.11.1. 30
Gyertyaláng
A minap, amikor meggyújtottam egy teamécsest, a lángja a szokásosnál nagyobbat lobbant, mintha üzenni akart volna.
2012.11.1.
A rovat további cikkei
Átverés vagy valóság?
Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...
2020.9.9.
Fogalomvadászat
Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?
2020.7.30.
Szétválasztott családok
Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!
2020.5.31.
Levél az Édesanyának
Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.
2020.5.2. 2 3
A változás kora
Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.
2020.4.15.
Minden rosszban van valami jó
Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.
2020.3.21.