Elmentél I.


Wolner Annamária  2010.10.31. 7:04

Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg!

Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot. Azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyermekkornak. Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok. Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed. Csak nézlek, s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlék kockák: sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük. Egy kiáltás a veranda lépcsőjéről: Nagyika, Nagyika! Kakaód íze a számban.

Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de én tudom: még itt vagy! A lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad. Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a marasztaló. Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon. A megtisztulás percei. Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menj, tudom hogy még hallod. De érzem, jobb, ha hallgatok. Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé, s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni. Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.

Itt a perc... Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.
Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá. Suttogom: kész vagy? Készen, bólintod.
Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban elviszik lelked a párkányon ülő galambok.

Néma madárdalt görget az erdő. A füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek. Kínjaid megnyugszanak. Nincs már szükség a harcra, angyalok érintik vállaid. S bennem hihetetlen nagy az üresség. Szeretném még érezni kezed gyönge szorítását, ám a hidegen lehanyatlott már. És visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. Ma az égen hullócsillag lesz.

Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja. Elmentél, s én nem mehettem veled.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Halottak napjára

Póda Erzsébet

Ez a nap szól mindarról, ami élet, és mindarról, ami halál.

2024.10.30.    44


Halottak napja

Bíró Szabolcs

Egy igazán misztikus ünnep.

2019.10.31.    21


Gyász

Csonga Melinda

Egyik napról a másikra megváltoznak dolgok. Nincs átmenet, csak éles csapás: egyik pillanatból a másikba.

2015.11.1.    35


Nagyanyánk sírjánál

Nagy Csivre Katalin

Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.

2014.11.1.    30


Gyertyaláng

Nagy Csivre Katalin

A minap, amikor meggyújtottam egy teamécsest, a lángja a szokásosnál nagyobbat lobbant, mintha üzenni akart volna.

2012.11.1.   


Elmentél II.

Wolner Annamária

Amíg a mentőre vártunk, a szobádban ültél és magad mellé ültettél.

2011.11.2.    6

A rovat további cikkei

Hátsó szándék

Fodor Tekla

Mutogatós bácsik helyett anyámasszony katonái?

2025.7.8.  1   


A lelkemig hatol

Oriskó Renáta

A női lélek bonyolult és összetett. Érzékeny és átérző, érzéseket beengedő, azokat intenzíven megélő, máskor elutasító, bezárkózó.

2025.7.4.   


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2025.4.22.  2    4


Szuper lesz a napunk!

Kozma Eszter

Coco Chanel legjobb gondolata: „Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned!"

2025.2.25.    23


Üresség

Póda Erzsébet

A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját

2024.11.20.   


Jótékonyság

Póda Erzsébet

Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.

2024.10.30.