Elmentél I.


Wolner Annamária  2010.10.31. 7:04

Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg!

Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot. Azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyermekkornak. Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok. Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed. Csak nézlek, s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlék kockák: sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük. Egy kiáltás a veranda lépcsőjéről: Nagyika, Nagyika! Kakaód íze a számban.

Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de én tudom: még itt vagy! A lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad. Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a marasztaló. Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon. A megtisztulás percei. Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menj, tudom hogy még hallod. De érzem, jobb, ha hallgatok. Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé, s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni. Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.

Itt a perc... Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.
Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá. Suttogom: kész vagy? Készen, bólintod.
Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban elviszik lelked a párkányon ülő galambok.

Néma madárdalt görget az erdő. A füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek. Kínjaid megnyugszanak. Nincs már szükség a harcra, angyalok érintik vállaid. S bennem hihetetlen nagy az üresség. Szeretném még érezni kezed gyönge szorítását, ám a hidegen lehanyatlott már. És visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. Ma az égen hullócsillag lesz.

Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja. Elmentél, s én nem mehettem veled.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Halottak napjára

Póda Erzsébet

Ez a nap szól mindarról, ami élet, és mindarról, ami halál.

2017.10.30.    44


Halottak napja

Bíró Szabolcs

Egy igazán misztikus ünnep.

2016.10.31.    21


Gyász

Csonga Melinda

Egyik napról a másikra megváltoznak dolgok. Nincs átmenet, csak éles csapás: egyik pillanatból a másikba.

2015.11.1.    35


Nagyanyánk sírjánál

Nagy Csivre Katalin

Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.

2014.11.1.    30


Gyertyaláng

Nagy Csivre Katalin

A minap, amikor meggyújtottam egy teamécsest, a lángja a szokásosnál nagyobbat lobbant, mintha üzenni akart volna.

2012.11.1.   


Elmentél II.

Wolner Annamária

Amíg a mentőre vártunk, a szobádban ültél és magad mellé ültettél.

2011.11.2.    6

A rovat további cikkei

A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    59


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    14


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5