Elmentél I.

Wolner Annamária  2010.10.31. 7:04

Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg!

Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot. Azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyermekkornak. Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok. Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed. Csak nézlek, s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlék kockák: sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük. Egy kiáltás a veranda lépcsőjéről: Nagyika, Nagyika! Kakaód íze a számban.

Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de én tudom: még itt vagy! A lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad. Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a marasztaló. Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon. A megtisztulás percei. Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menj, tudom hogy még hallod. De érzem, jobb, ha hallgatok. Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé, s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni. Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.

Itt a perc... Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.
Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá. Suttogom: kész vagy? Készen, bólintod.
Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban elviszik lelked a párkányon ülő galambok.

Néma madárdalt görget az erdő. A füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek. Kínjaid megnyugszanak. Nincs már szükség a harcra, angyalok érintik vállaid. S bennem hihetetlen nagy az üresség. Szeretném még érezni kezed gyönge szorítását, ám a hidegen lehanyatlott már. És visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. Ma az égen hullócsillag lesz.

Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja. Elmentél, s én nem mehettem veled.

Hozzászólások

@

Küldés