Elmentél I.
Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg!
Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot. Azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyermekkornak. Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok. Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed. Csak nézlek, s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlék kockák: sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük. Egy kiáltás a veranda lépcsőjéről: Nagyika, Nagyika! Kakaód íze a számban.
Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de én tudom: még itt vagy! A lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad. Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a marasztaló. Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon. A megtisztulás percei. Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menj, tudom hogy még hallod. De érzem, jobb, ha hallgatok. Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé, s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni.
Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.
Itt a perc... Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.
Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá. Suttogom: kész vagy? Készen, bólintod.
Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban elviszik lelked a párkányon ülő galambok.
Néma madárdalt görget az erdő. A füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek. Kínjaid megnyugszanak. Nincs már szükség a harcra, angyalok érintik vállaid. S bennem hihetetlen nagy az üresség. Szeretném még érezni kezed gyönge szorítását, ám a hidegen lehanyatlott már. És visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. Ma az égen hullócsillag lesz.
Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja. Elmentél, s én nem mehettem veled.
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Gyász
Egyik napról a másikra megváltoznak dolgok. Nincs átmenet, csak éles csapás: egyik pillanatból a másikba.
2015.11.1. 35
Nagyanyánk sírjánál
Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.
2014.11.1. 30
Gyertyaláng
A minap, amikor meggyújtottam egy teamécsest, a lángja a szokásosnál nagyobbat lobbant, mintha üzenni akart volna.
2012.11.1.
A rovat további cikkei
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2022.5.16.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2022.4.18. 2
Kiforgatott orvosi eskü
Az embernek joga van maga és kiskorúgyermekei nevében szabadon dönteni, arról, hogy megfelelő információk birtokában elfogad vagy elutasít bármilyen orvosi beavatkozást.
2022.2.1.
Riasztás
Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.
2022.1.10.