Nagyanyánk sírjánál

Nagy Csivre Katalin 2014.11.1. 3:37

Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.

Micsoda kegyetlenség!
De bennem nyugalom, derű honol, és a hideg, fagyos novemberi szél sem lobbanthatja el a gyertyalángot. Azt az öröklángot, amit bennem gyújtott nagyanyám réges-régen. Ő is hozta, kapta, és továbbadta, ahogy én teszem majd. A lányomnak adom tovább, ha elmúlik az életem. Hadd múljon, de ki ne aludjon!

Megszületünk, és nevet körülöttünk a világ, csak mi sírunk, valamit siratunk. Meghalunk, és szapora könnyeket hullat értünk a világ, csak mi nevetünk…? Lehet, hogy egy temetés az emberek közt menyegző az angyaloknál. Titok. Nem felelnek a halottak. Vagy csak rosszul kérdezzük őket?

Ki tudhatja biztosan?

A mindenséghez képest porszemnyi a ránk bízott idő, amit úgy hívunk: ÉLET. Hogy mihez kezdünk vele bölcső és sír között? Rajtunk múlik, azt hiszem. Az egyéni sorsokra, életekre nincs univerzális gyógyszer. Langyos eszmevilág takarójába bújhatunk olykor a fagyos valóság hideg karmai elől menekülve. Azt hiszem, ez bocsánatos bűn. Míg élek, két kezemmel kapaszkodom az életbe. Megköszönöm a naponta felkelő napot, az éjszakai holdvilágot, a virágok szépségét, tengerek illatát, gyermekeim, férjem ölelését, barátaim szavát, anyám, apám erőn felüli áldozatát. E hatalmas sorsszövetségek hol köttetnek? Vannak emberek, akiket már azelőtt szerettem, hogy megismertem őket. Biztosan tudom. Elmondhatatlanul ismerős „első” pillantások. Van valami, ami köt, amit nem értek, de szorosan hozzám kapcsolódik.

Sors? Végzet? Aki tudja, mondja meg.

Egyedül maradtam csomó kibeszéletlen szóval, kérdéssel, amikre nincs válasz. Mélyen hallgat a sírbolt, csak a gyertya lángja táncol. A szél parancsára izgága, kacér táncot lejt. Lassan továbbállok. Vigyázva viszem az öröklángot. „Amíg meghűsöl a nap és az árnyékok elmúlnak.”