Évike

Szabó Kata 2006.10.10. 11:21

Vannak jó emberek. A mi Évikénk ilyen ember.

Csak hogy képben legyen mindenki: képzeljen el egy kerek, középtermetű, pirospozsgás, igazi „anyuka típusú” hölgyikét, aki ráadásul nővérke! Méghozzá abból a fajtából, akire ha csak ránéznek is a betegek, már indulnak gyógyulni. Akitől egy hangos, vagy haragos szót még soha senki nem hallott. Na, a mi Évikénk ilyen.

Szóval ez a mi Évikénk mesélte a minap, miért nem szereti ezeket a modern bevásárlóközpontokat. Az történt vele ugyanis, hogy megbeszélte az ő Karcsikájával -- mert ő csak így nevezi a kedves férjét –, hogy a kórházhoz közeli raktáráruházban megveszi a motorolajat, amíg drága párja bevásárol a városban. Majd utána találkoznak.

Évikénk el is ment, hogy megvegye. Persze bevásárlókocsit nem vitt magával. Minek is? Nem költekezni ment, hanem pár flakonért, ami a kezében is elfér. Meg is vette, kifizette mind a négy litert, de mikor indult kifelé, megszólalt az áruradar. Akkora hangja volt, hogy mindenki rábámult! Ő meg nem igazán értette a szituációt. S most jön a legrosszabb: rögtön mellette termett három kigyúrt biztonsági őr, és szegény Évikét úgy tuszkolták be a hátsó irodába, mint egy közveszélyes bűnözőt. Persze ő addigra a pirostól a mélyvörösig mindenféle színt váltott, és váltig -- ám hiába -- bizonygatta, hogy ő biz´ nem emelt el semmit. Nem hatott meg senkit. Vetkőzzön! -- szólt a parancs. Kiforgatta zsebeit, levette kabátját, kirakta kulcsait -- semmi.

Egyre csúnyábban néztek rá, ő meg egyre elkeseredettebb lett. Mivel nem találtak nála semmit, felöltözött, és indult volna, de a szemét radar megint csak megszólalt. Az egyik őr --valószínűleg két osztállyal többet járt ki, mint a társai -- megvilágosodott elmeileg. Megkérte Évikét, aki akkor már a sírás határán volt, hogy emelje fel a karját -- és lássatok csodát! A kód, az egyik flakon már kifizetett autóolaj kódja, oda volt beragadva a hóna alá. Mert mivelhogy a kezében nem fért el, a hóna alá csapta, és így vonult a kasszához.

Na, mármost: dühös lett, nagyon dühös! Megfogadta ott helyben, hogy ebbe az üzletbe, míg él, be nem lép soha többé. És igyekezett minél hamarabb kiérni a főútra, amely mellett a találkát megbeszélték az ő Karcsikájával. Csakhogy a nagy sietségben nem igazán jutott eszükbe, hogy ez az a bizonyos főút, azokkal a bizonyos lányokkal, akik azt a bizonyos munkát végzik, mint már tudjuk, ősidők óta. Ezt akkor tudatosította a mi Évikénk, amikor kamionok tucatjai kezdtek el felé igyekezve dudálva lassítani. Ekkor törött el a mécses, vagyis telt be a pohár, de úgy is mondhatnám, ez tette föl az i-re a pontot. Évike csak sírt és sírt, míg Karcsija haza nem vitte, meg nem vigasztalta.

Ez a kis történet azért jutott pont most az eszembe, mert a minap kilincseket vásároltunk ugyanabban a raktáráruházban a párommal. Míg ő az elárusítónővel együtt nézegette, és válogatta a polcról a félig kilopkodott csavarok közül a megfelelőket, meg az egyéb hozzávalókat, én nyugodtan bámészkodhattam.

És akkor megláttam a kijáratnál egy táblát… Rá voltak ragasztgatva, rajzszögezve a cetlik, hogy ki mit ad el, és ki mit venne. Az előző vicces esetre gondolva ördögi terv született a fejemben! Megírtam egy bevállalós cetlit az Ablakmosást vállalok címszó alá. Évike számát nem mertem beírni, ezért Szilvi barátnőm lett az áldozat.

Elvégre nevetni nagyon egészséges! És a hazavezető úton a férjem nem értette, min röhögcsélek, csak úgy magamtól, kétpercenként. Hát ezért!