Ha nem ütsz...

Sábitz Katalin 2006.8.13. 13:29

Megismertem valakit, és ez több volt egy egyszerű találkozásnál -- vele együtt egy másik világot is megismertem.

Valójában nincsen „másik világ”, ám amiről mesélt nekem, az egészen különbözik attól, amiben én felnőttem. Mivel a televízió része a mindennapjainknak, nem kellett volna meglepődnöm, de engem pont az lepett meg: azt hittem, ilyesmi csak a filmekben van. Ő nem is tudja, hogy a történetei mennyire megragadtak bennem, mert nem beszélek róla, pedig sokat gondolkozom rajtuk. De nem csak miattuk, hanem a tapasztalataim és ismerőseim tapasztalatai miatt is eljutottam oda, hogy az iskolapadból nem tudjuk meg, milyen a valós élet.

Mert abban a világban, amit leírt nekem, már kisgyerekként megtanulja az ember: a legjobb védekezés a támadás. Mert abban a világban, ha nem ütsz, téged ütnek. Már a játszótéren meg kell küzdeni az érvényesülésért.

Ő nem is sejti, milyen komoly dolgok azok, amelyeket – néha büszkén, nevetve – az ifjúkoráról mesél. Engem ugyanis felkavar, hogy amíg a város egyik lakótelepén boldog gyermekéveimet töltöttem, addig egy másik városrészben korombeli lurkók agresszióval, fegyverrel, önpusztító méreggel találkoztak. Lehet, hogy amikor én homokvárat építettem, egy másik játszótéren valakit megfenyegettek, vagy éppen véresre rugdostak, csak mert kisebb, gyámoltalanabb volt. Csak, mert játszani akart – mint egy gyerek!-, csak, mert ott akart játszani. És így van ez a mai napig.

Az erőszakban élő fiataloknak hamar fel kell nőniük, és érzékeny lelküket – saját érdekükben -- jobb, ha mielőbb kérgessé edzik. Pedig nincs ez jól így! A gyermekéveket nem lehet visszahozni, kijavítani vagy bepótolni!

A fiatalokról írok, pedig abban a „másik világban” is élnek felnőttek, azoknak a gyerekeknek is vannak szüleik, rokonaik. Kérdem én: miért nem tesznek semmit? Nem tudnak? Vagy nem is veszik észre, mi történik? Vagy egyszerűen nem vesznek róla tudomást, hogy valami nincs rendben? Pedig nem szabad megvárni, hogy a kórházból vagy a rendőrségről telefonáljanak…!

Ahogy egyre többet fedezek fel a világból, és lassan kezd kinyílni a szemem, egyre kevésbé tetszik, amit látok. Hallgatom a történeteket, és ijesztő képek jelennek meg előttem a veszélyesnek titulált kölykökről, akiket valójában a kényszer tesz gengszterekké. Hétköznapi kölykök, akik elindulnak a lejtőn lefelé, egyre mélyebbre, egyre sötétebbre. A lejtőn visszakapaszkodni pedig szinte lehetetlen. De legalább megvannak a társadalom fekete bárányai, ők okolhatók mindenért! És nem érkezik a segítő kéz, amely kirántaná őket a mocsokból.

A bizonyítási vágy, a megfelelni akarás jelen van „mindegyik világban”. A hierarchia és a felfelé törekvés szimbólumokban ölt testet. A feltűnő frizura, a szöges „nyakörv”, halálfejes póló, vastag lánc és miegymás azonban csak fokozza a ki- vagy letaszítottságot. Kétségtelen ugyan, hogy a betyárbecsületről ezek a fiatalok sokkal többet tudnak -- de milyen áron?

Nem tudom a választ, de felteszem a kérdést mindenkinek, azt remélve, együtt megtaláljuk az erőszak ellenszerét.