Hogyan lépjünk tovább?


Posmiková Lucia  2004.10.21. 21:35

Ha valaki azt várja, hogy a következőkben felsorolom, miként lehet könnyen átvészelni a lelki fájdalmakban nehéz időszakot, akkor csalódást fogok okozni neki. Amit kínálni tudok, csak a saját tapasztalataim, és a véleményem. De ha az ember mélyen magába néz, mindig megtalálja a jó megoldást.

A kutatást önmagamban az elején kezdem, azokba az időkbe tekintek, ahova még elér az emlékezetem (mindig érdemes átértékelni a múltat) -- tehát a gyerekkoromba. Akkor még másként éltem át a fájdalmat, mint mostanság. És bizony gyakran sajnálom, hogy már kinőttem ebből. Amikor kicsi voltam, a legnagyobb fájdalmat kedvenc plüssmacim elvesztése, a térdem lehorzsolása, vagy a szép szoknyácskám elszakadása okozta. Talán szerencsém volt, de ezeknél nagyobb fájdalmat nem tapasztaltam meg gyermekként. Ezért nem is tudom elképzelni, hogyan éltem volna meg a szerettem elvesztését.

Legelőször akkor értettem meg, hogy az élet nemcsak szórakozásból és játékból áll, amikor az égiekhez költözött az egyik nagymamám. Még nem igazán fogtam fel, mi történt, csak azt tudtam, hogy többé soha nem láthatom, és nagy szomorúságot éreztem. Hiányzott. A legnagyobb döbbenet mégis apám fájdalma jelentette, hiszen az ő édesanyja távozott el az élők világából. Soha addig nem láttam apámat ennyire bánatosnak, ekkor értettem meg, a dolgok nem olyan egyszerűek, és van ami nagyon-nagyon tud fájni. Akkor még hatékony gyógyír volt számomra a gyerekjáték, elterelték figyelmemet a „komoly” gyerekproblémák, és a bánatról, fájdalomról hamar megfeledkeztem. De így kell ennek lennie, hisz a gyerekek is felnőnek egyszer, s ráérnek megérteni, milyen játékot játszik velük az élet.

Amikor középiskolás lettem, megtapasztaltam, hogy más is okozhat lelki fájdalmat, nemcsak a halál. Az alapiskolás barátságok fakulni kezdtek, csak emlékképek maradtak. Mi, gyerekek szétszóródtunk a világban. Kollégiumba kerültem, messzire a szülővárosomtól. Rájöttem, mennyien hiányoznak nekem, és ezentúl is hiányozni fognak. De tudtam azt is, hogy nincs visszaút, és ez is bánatot okozott. Gyógyír volt a fájdalmamra az új iskola, a kollégium, az új barátságok. Valamit elvesztettem, de a veszteséget pótolta az élet, így előre tudtam haladni életem útján, bár néha azért emlékeimben visszatértem a régi időkhöz. És a fájdalmat újra sikerült leküzdeni.

Ám, mintha még nem lett volna elég, más keserűségek is utolértek. Bennünket, „nagy” középiskolás lányokat, elkezdtek érdekelni a fiúk… Igaz, az első szerelmek ártatlanok, bolondosak, de megtapasztaltuk az első szakításokat, szerelmi bánatot is. Akkori fájdalmunkra még mindig rengetegféle gyógymód vagy orvosság kínálkozott, hiszen tartották bennünk a lelket a jó barátnők. Micsoda öröm volt látni a szünetben a fiút, akibe őrülten szerelmes voltam. És micsoda elégtételt éreztem, amikor elhagyta az a lány, aki miatt meg ő hagyott el engem. Sokat segítettek a pizsamás lánybulik, tele csokoládéval, nevetéssel, vigaszokkal: az a gazember meg sem érdemel téged, különben is elállnak a fülei, szeplős, és vannak nála sokkal jóképűbb srácok… Elmúlt néhány nap, és a fájdalom felszívódott. Szép idők voltak, a világ csak üveggolyó volt a számunkra.

Négy év tovaszaladt és mi ott találtuk magunkat a felnőtté válás kapuja előtt. Már nem voltunk vihogós elsősök, komoly hölgyekké változtunk, akik öntudatosan álltak a zöldasztal elé, hogy az érettségi vizsgák megpróbáltatásaival megküzdjenek. Egyszerű dolgom volt, mert könnyen tanultam, így sikerült magamat megkímélni attól a fájdalomtól, hogy elcsúszok a vizsgákon. Sikeresen leérettségiztem, és mohón vártam, mit kínál a nagybetűs élet. A csalódás és a veszteség nem sokáig váratott magára. Újabb fájdalom: búcsút kellett venni azoktól a társaimtól, akik négy éven át szerettük egymást. Istenhozzádot kell intenem? Ez olyan igazságtalan! Úgy döntöttem, viszontlátással búcsúzom a barátaimtól. Ezeket a fantasztikus embereket a szívemben hordom ezentúl is, addig, míg újra találkozunk, és ugyanolyan jól fogjuk érezni magunkat, mint a kollégiumi évek alatt. Gyakran előszedem a fényképeket, és újraélem a velem történteket. Kicsit nosztalgiázom, és szomorkodom is, mert nagyon hiányoznak azok az évek, de többnyire mosolyt csal az arcomra, amikor felidézem magamban a boldog időket.

Életem következő csalódása: nem vettek fel az egyetemre. De ezzel elég hamar megbékéltem. Hiszen minden évben újabb felvételi lehetőség nyílik. Én meg elsősorban dolgozni akartam, a saját lábamra állni, és megpróbálni milyen a függetlenség. Lassan indultam neki, nem volt egyszerű, és bizony néha az utamat nehéz próbák és csalódások keresztezték, de mindig számíthattam a közeli ismerőseimre, akik megmutatták a helyes irányt. Csalódás volt az is, hogy rá kellett döbbenem, életem egy részét olyan emberre pazaroltam, aki a szeretetemet azzal viszonozta, hogy nagyon megbántott. Keserű iskola volt ez számomra, és nehéz gyógyulás követte, miközben hibák halmazát követtem el újra meg újra, de legalább megvolt a hozadéka: levonhattam belőle a nekem szóló tanulságot. Ez az ember igazán nem jelentett számomra semmit, s csak azért voltam vele, mert féltem a magánytól. És tudják, ami nem öl meg, az megerősít. Megtanultam az óvatosságot, és azt, hogy nem kell mindenkiben vakon bízni.
Ma már arra törekszem, hogy erősen tudjam tartani a gyeplőt a saját életemben, hogy megfogadjam a jó tanácsokat, és igyekezzem kitérni a csalódások és veszteségek elől. De nem mindig sikerül.

Az idén eltávozott a másik nagymamám is. Már nem gyerekként éltem át ezt a veszteséget, így a már tudatosan átélt hiánya nagy fájdalmat okozott. Annál is inkább, mert ő volt az én mesebeli nagyikám, éppen olyan, mint akikről a mesék szólnak. Naivan azt gondoltam, hogy ez a sorscsapás összehozza a családunkat, ám ennek az ellenkezője történt… Vigaszt csak az emlékek nyújtanak a nagyiról, a családtagjaim szeretete, megértő ismerőseim és barátaim, meg a munkába való temetkezés.

Az eddigi „utolsó veszteségem” a szerelmemmel való szakítás. Talán nem ő volt az igazi, még ha így is érzem még mindig. Gondolataimat, melyek még mindig körülötte forognak, igyekszem úgy irányítani, hogy ne bukkanjon fel előttem unos-untalan az ő arca, hogy a fájdalmamat a legmélyebbre tudjam temetni magamban. Remélem, és valamilyen szinten tudatosítom is, hogy majd mindenre választ ad az idő, és a még friss sebeimet is begyógyítja.

Így vagy úgy, az élet sok veszteséget hoz magával, ezzel meg kell békülnünk. Az a kérdés, hogy a belemerüljünk-e a fájdalmunkba, vagy keressük a módot, hogyan tudunk kilábalni belőle. A fájdalom ellenszere lehet a játék, az éjszakába nyúló lánybulik, a közeli hozzátartozóink, barátaink segítsége, vagy egy kis magány. Csak tőlünk függ keresni kell-e az ellenszert, vagy az élet a tenyerén nyújtja majd. Rajtunk áll, tudunk-e erőt meríteni a fájdalmunkból és a veszteségeinkből, megtaláljuk-e azt a jót, amit mindig meg kell találnunk.
Amit az életben eddig sikerült megtanulnom, hogy sose szabad feladni! Mindig nézzünk előre, és lépjünk tovább, ne merüljünk el a fájdalmunkban!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Szavak

Póda Erzsébet

A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.

2024.3.9.   


Előjogok

Nagy Csivre Katalin

Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.

2023.10.11.   


Gondolatok a szabadságról

Nagy Csivre Katalin

A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...

2023.9.13.   


Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2023.7.25.    14


Jótékonyság

Póda Erzsébet

Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.

2023.5.30.   


Halló, van ott valaki?

Póda Erzsébet

Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?

2023.5.16.   


Előregyártott jövő

Nagy Csivre Katalin

1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…

2023.5.15.   


Egy szakítás után

Poór Marianna

Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.

2023.4.28.    16


Hazudni szabad?

Nagy Csivre Katalin

Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?

2023.4.9.   


Sokasodó furcsaságok

Nagy Csivre Katalin

Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...

2023.3.7.   


Szivárványos világbéke

Póda Erzsébet

A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.

2023.1.23.   


Ünneplés

Póda Erzsébet

Pár éve még arról cikkeztünk, miért nem tudjuk a helyén kezelni az év egyes ünnepeit.

2022.12.11.    6