Megvagyok...

Madarász Ildikó  2008.10.8. 14:39

– Halló?! – Szia, apa!
– Szia, kislányom! Hogy vagy?

Mindig így kezdődik!
Én mindig jól vagyok-kal válaszolok, és mindig visszakérdezek. A válasz pedig mindig az: megvagyok! De jó lenne egyszer tényleg elmondanom, hogy: nem vagyok jól, s tudom, hogy ő sincs jól.
De mindig csak: jól vagyok, megvagyok a válasz.
Pedig én az első hallóból tudom, hogy van. Rosszul, nagyon rosszul. Magányos. Beteg. Fél.
És ettől én is magányos leszek, beteg és elkezdek félni!

Három éve telefonálgatunk.

Előtte csak a születésnapjainkon, névnapjainkon beszéltünk telefonon. Ő felköszöntött valami pajzán kis rigmussal, én udvariasan vihorásztam, ő pedig elégedetten hátradőlt: Az idén megint sikerült megnevettetnem!

De három éve majd minden nap beszélünk.

Először csak biztatgattuk egymást, majd folyamatosan helyzetjelentéseket vitattunk meg. Később… később pedig listát raktunk össze arról, hogy kinek nem szóltunk még a temetés miatt…
Utána pedig soha semmit nem talált. Folyton csak papírokat keresgéltünk, telefonon. Majd a kedvenc mackónadrágját, végén már a tésztaszűrőt is.
De mára már mindennek meg van az új helye, a régieket is megtaláltuk, csak apa… apa veszett el valahol!

Már kevés vagyok ahhoz, hogy mosolyt varázsoljak az arcára. Az unokák csak könnyet csalnak a szemébe, magára maradt, mondja, s valahogy nem lát bennünket a ködben! Pedig itt vagyunk! Neki vagyunk itt.
De nem lát! Csak a poharat a konyhaasztalon, aminek folyton tele kell lennie…
Azt mondja nincs más öröme!
És én?
– Apa! Itt csimpaszkodok a szívedbe, minden dobbanásnál szorítok a fogáson egyet, s folyton a szemedet fürkészem, hogy hátha egyszer megérzed vasmarkomat…

Apa azt mondja, hogy nincs már értelme az életének, hogy mondjam meg, mi vár még őrá?
Én!
A fia!
Az unokái!
A barátja!
Egy kedves nyaralás emléke, amelyben ő a vicces nagypapa!
Egy finom esti szellő!
Egy tál jó babgulyás!
Egy mosoly, mely átsuhan az arcán, ha az almaszedésre gondol az unokákkal!
Régi fényképek, miket téli estéken együtt lapozhatunk... Könny is csilloghat a szemekben, de mindig van kéz, mely megsimítja a hátát, egy fej, mely odabújik a mellkasához, és beszélgetni sem kell, csak csendben a képekre meredni. Mert nincs egyedül!

Csak az a fránya, nyúlós köd, ez volna már kicsit ritkább! Talán, akkor láthatnál! De a köd csak ereszkedik és ereszkedik, már szinte senki nem lát senkit.
Ma eldöntöttem, hogy elkezdek kiáltozni.
Ez az első sikolyom!
– Apa!
– Apa,nem vagyok jól! Apa, te sem vagy jól! Apa, kérlek szeress! Apa, kérlek szeress, hogy érezhesd, hogy szeretlek!
– Apa!
– Apa, kérlek, törődj magaddal! Apa engedd, hogy orvoshoz vigyelek!
– Apa! Akarj gyógyulni! Apa én segíthetek! Apa, kérlek, menj a levegőre! Apa gyere el hozzánk!
– Apa engedd, hogy gyerekek lovagoljanak a térdeden! Apa, merj újra kicsit boldog lenni!
– Apa!
– Anya meghalt, de te még élsz. Akarj élni! Élj nekem! Élj miattam! Élj, hogy legyek sokáig még kislánya valakinek! Apa, hiányzol!
– Apa, szeretlek! Apa ne bánts! Apa, én nem tehetek róla.
– Apa… itt vagyok!

– Halló?!
– Szia, kislányom! Jól vagy?
– Szia, apa! Megvagyok…

Hozzászólások

@

Küldés