Nyári emlék
– Már megint a nyakamnál vagy! – nevettél rám, miután kicsit eltoltál magadtól.
Meghökkenve pislogtam rád. Felvontam a szemöldököm, szemem elkerekedett, mint egy kistányér. Egy hang nem jött ki a torkomon.
– Miért vagy mindig a nyakamnál? – faggatóztál kitartóan, ajkaid körül ott táncolt a magabiztos mosoly.
– Hát... – húztam fel a vállam –, mert jó! – Böktem ki végül egy kis gondolkozás után.
Éreztem, hogy a szám széle dacosan megfeszül, és hirtelen eltökélten figyelni kezdtem a hullámzó Dunát.
– Igen?- kérdezted. –Szóval jó...
Pimaszul vigyorogtál.
– Ühüm. – dünnyögtem, és idegesen toporogni kezdtem.
Tudtam, hogy tudod, hogy zavarban vagyok. Menekülésképpen megint hozzád bújtam. Pár perccel később azonban mocorogni kezdtem – csak egy picit, még egy picit! –, és megint a nyakadnál kötöttem ki. Éreztem, ahogy megrázkódik a tested a nevetéstől, s azt is éreztem, ahogy mosolyra 
húzódik a szád. Én sem álltam meg nevetés nélkül. S miközben erősebbre fogtam az ölelést, azon gondolkoztam, vajon te is épp úgy érezhetsz-e, mint én...?
Csendesen figyeltem, ahogy a nap vöröses- narancssárgán szétfolyik a Duna vizén.
Imádtam a nyakad! Szerettem az arcomat a nyak- és vállhajlatodba fúrni, csukott szemmel érezni az illatod, miközben az ujjaimmal úgy kapaszkodtam a felsődbe, mintha attól féltem volna, hogy eltűnsz. Olyankor megszűnt létezni minden, csak a szívdobogásod maradt: te meg én – és szétáradt a testemben a nyugalom. Nekem olyan volt a nyakad, mint egy kis szobasarok, ahol egyedül lehetek, ahol nem zavar és nem bánt senki. Ahol biztonságban vagyok. Igen, akkor, ott a nyakadnál, a karjaid között biztonságban éreztem magam.
Egy nap megeshet, hogy a szobát lerombolják. A falak darabokra esnek, és a kis sarok eltűnik. Védtelenné válok, nincs hová bújjak, és keresnem kell egy másik biztos helyet, de ezúttal már önmagamban. Keresgélek hát, és reménykedem, hogy találok egy megközelítőleg ugyanolyan biztonságosat. Puhát, illatosat, kedveset, mint amilyen a tied volt.
Egyelőre ezek a sarkok az emlékeim, melyek hozzád kapcsolódnak. Édesek, néha fájók, de a szívemnek fontosak. És tudom, ismételgetem magamnak, hogy nem szabad sírni, hogy elmúlt.
Hogy mosolyogni kell, örülni, hogy megtörtént.
Hiszen, ha a nyakad már nem is lesz az én biztonságos kuckóm, a kezed még foghatom.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Monitor
Pár évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású agymosóprogramban részesülünk.
2020.10.15.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2020.10.5. 2
Átverés vagy valóság?
Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...
2020.9.9.
Fogalomvadászat
Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?
2020.7.30.
Szétválasztott családok
Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!
2020.5.31.
Levél az Édesanyának
Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.
2020.5.2. 2 3
A változás kora
Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.
2020.4.15.
Minden rosszban van valami jó
Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.
2020.3.21.
Szavak
A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.
2020.3.7.
Kiskorúság
A vének tanácsáról már a bibliában is olvashatunk, az öregekről, akikre még az uralkodók is hallgattak.
2020.2.3.