Nyári emlék
– Már megint a nyakamnál vagy! – nevettél rám, miután kicsit eltoltál magadtól.
Meghökkenve pislogtam rád. Felvontam a szemöldököm, szemem elkerekedett, mint egy kistányér. Egy hang nem jött ki a torkomon.
– Miért vagy mindig a nyakamnál? – faggatóztál kitartóan, ajkaid körül ott táncolt a magabiztos mosoly.
– Hát... – húztam fel a vállam –, mert jó! – Böktem ki végül egy kis gondolkozás után.
Éreztem, hogy a szám széle dacosan megfeszül, és hirtelen eltökélten figyelni kezdtem a hullámzó Dunát.
– Igen?- kérdezted. –Szóval jó...
Pimaszul vigyorogtál.
– Ühüm. – dünnyögtem, és idegesen toporogni kezdtem.
Tudtam, hogy tudod, hogy zavarban vagyok. Menekülésképpen megint hozzád bújtam. Pár perccel később azonban mocorogni kezdtem – csak egy picit, még egy picit! –, és megint a nyakadnál kötöttem ki. Éreztem, ahogy megrázkódik a tested a nevetéstől, s azt is éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szád. Én sem álltam meg nevetés nélkül. S miközben erősebbre fogtam az ölelést, azon gondolkoztam, vajon te is épp úgy érezhetsz-e, mint én...?
Csendesen figyeltem, ahogy a nap vöröses- narancssárgán szétfolyik a Duna vizén.
Imádtam a nyakad! Szerettem az arcomat a nyak- és vállhajlatodba fúrni, csukott szemmel érezni az illatod, miközben az ujjaimmal úgy kapaszkodtam a felsődbe, mintha attól féltem volna, hogy eltűnsz. Olyankor megszűnt létezni minden, csak a szívdobogásod maradt: te meg én – és szétáradt a testemben a nyugalom. Nekem olyan volt a nyakad, mint egy kis szobasarok, ahol egyedül lehetek, ahol nem zavar és nem bánt senki. Ahol biztonságban vagyok. Igen, akkor, ott a nyakadnál, a karjaid között biztonságban éreztem magam.
Egy nap megeshet, hogy a szobát lerombolják. A falak darabokra esnek, és a kis sarok eltűnik. Védtelenné válok, nincs hová bújjak, és keresnem kell egy másik biztos helyet, de ezúttal már önmagamban. Keresgélek hát, és reménykedem, hogy találok egy megközelítőleg ugyanolyan biztonságosat. Puhát, illatosat, kedveset, mint amilyen a tied volt.
Egyelőre ezek a sarkok az emlékeim, melyek hozzád kapcsolódnak. Édesek, néha fájók, de a szívemnek fontosak. És tudom, ismételgetem magamnak, hogy nem szabad sírni, hogy elmúlt.
Hogy mosolyogni kell, örülni, hogy megtörtént.
Hiszen, ha a nyakad már nem is lesz az én biztonságos kuckóm, a kezed még foghatom.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Uborkaszezon?
A felszínen úgy tűnik, minden rendben van, de figyeljünk: forrong a mélység!
2022.7.22.
Egy kép, ezer szó
Egy kép többet ér ezer szónál... Bevezetés a Tarot és más "furcsaságok" rejtelmeibe.
2022.6.6.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2022.5.16.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2022.4.18. 2
Kiforgatott orvosi eskü
Az embernek joga van maga és kiskorúgyermekei nevében szabadon dönteni, arról, hogy megfelelő információk birtokában elfogad vagy elutasít bármilyen orvosi beavatkozást.
2022.2.1.
Riasztás
Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.
2022.1.10.
Kifordult világ
Ami eddig csak lassan változni látszott, megfordult és fejre állt a látható világ felszínén. Ma már semmi sem az, amit szemeinkkel látunk.
2022.1.9.
Megváltásra várva
Az adventi üzenetekkel teletűzdelt médiafelületek giccses idézetei sem takarhatják el azt a képmutatást és álszentséget, amit naponta láttat a való világ.
2021.12.17.
Felejtés
Rövid az ember memóriája: nem emlékszünk a tegnapra, nem még tavalyra, tavalyelőttre!
2021.12.6.
Üresség
A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját
2021.12.6.