Nyári emlék

Domán Jázmin 2009.7.20. 12:01

– Már megint a nyakamnál vagy! – nevettél rám, miután kicsit eltoltál magadtól.

Meghökkenve pislogtam rád. Felvontam a szemöldököm, szemem elkerekedett, mint egy kistányér. Egy hang nem jött ki a torkomon.

– Miért vagy mindig a nyakamnál? – faggatóztál kitartóan, ajkaid körül ott táncolt a magabiztos mosoly.

– Hát... – húztam fel a vállam –, mert jó! – Böktem ki végül egy kis gondolkozás után. Éreztem, hogy a szám széle dacosan megfeszül, és hirtelen eltökélten figyelni kezdtem a hullámzó Dunát.
– Igen?- kérdezted. –Szóval jó...
Pimaszul vigyorogtál.
– Ühüm. – dünnyögtem, és idegesen toporogni kezdtem.

Tudtam, hogy tudod, hogy zavarban vagyok. Menekülésképpen megint hozzád bújtam. Pár perccel később azonban mocorogni kezdtem – csak egy picit, még egy picit! –, és megint a nyakadnál kötöttem ki. Éreztem, ahogy megrázkódik a tested a nevetéstől, s azt is éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szád. Én sem álltam meg nevetés nélkül. S miközben erősebbre fogtam az ölelést, azon gondolkoztam, vajon te is épp úgy érezhetsz-e, mint én...?

Csendesen figyeltem, ahogy a nap vöröses- narancssárgán szétfolyik a Duna vizén.

Imádtam a nyakad! Szerettem az arcomat a nyak- és vállhajlatodba fúrni, csukott szemmel érezni az illatod, miközben az ujjaimmal úgy kapaszkodtam a felsődbe, mintha attól féltem volna, hogy eltűnsz. Olyankor megszűnt létezni minden, csak a szívdobogásod maradt: te meg én – és szétáradt a testemben a nyugalom. Nekem olyan volt a nyakad, mint egy kis szobasarok, ahol egyedül lehetek, ahol nem zavar és nem bánt senki. Ahol biztonságban vagyok. Igen, akkor, ott a nyakadnál, a karjaid között biztonságban éreztem magam.

Egy nap megeshet, hogy a szobát lerombolják. A falak darabokra esnek, és a kis sarok eltűnik. Védtelenné válok, nincs hová bújjak, és keresnem kell egy másik biztos helyet, de ezúttal már önmagamban. Keresgélek hát, és reménykedem, hogy találok egy megközelítőleg ugyanolyan biztonságosat. Puhát, illatosat, kedveset, mint amilyen a tied volt.

Egyelőre ezek a sarkok az emlékeim, melyek hozzád kapcsolódnak. Édesek, néha fájók, de a szívemnek fontosak. És tudom, ismételgetem magamnak, hogy nem szabad sírni, hogy elmúlt.
Hogy mosolyogni kell, örülni, hogy megtörtént.

Hiszen, ha a nyakad már nem is lesz az én biztonságos kuckóm, a kezed még foghatom.