A múzsai lét viszontagságai

Cseh Gizella 2009.2.19. 19:50

Avagy Alma Mahler-Werfel, társnői és a hódítás művészete.

I.

Mindig is érdekelt a női mivolt és létmódozat kérdéseinek többféle vetülete és kérdésköre: a nő, mint téma általában, illetve specifikusan. Ez utóbbi részleteiben: a nők, mint királynők és nagyasszonyok, hősnők és amazonok, korszakalkotók és felfedezők, kékharisnyák és gondolkodók, írónők és szentek. Aztán ott a másik véglet: a színésznők, dívák, primadonnák, múzsák(!) világa.

Álljunk is meg ez utóbbi fogalomkörnél, hiszen a többi közül (végleteiben értendően, pro és kontra) alaposan kiviláglik ez a történelemből, irodalomból ismert – a férfiakra valami rejtélyes okból rendkívüli hatást gyakorló –, nők kategóriája. Az embereket mindig is vonzották ezek a történelemben oly elhíresült kékharisnyák, híres szeretők, irodalmi, társasági szalonok működtetői, tekintélyes házas- és élettársak, a háttérből női praktikákkal politizáló okos és szépséges, tulajdonképpen vezetésre, irányításra született nők, köztük nem kevesen irodalmi, művészi ambíciókkal rendelkező, s azokkal élni is tudó, korukat megelőző gondolkodók.

Úgy hiszem, innen kezdődik a „múzsa, mint (női) ihlető” fogalom feloldásának lehetősége is. Minden vonatkozásban. Elképzelhető, hogy ez egy külön világ? Meg lehet vajon fejteni a múzsai létet? Ennek a felfedezésére tegyünk – immár egy-egy konkrét példán keresztül – némi kísérletet.

II.

Kik is a múzsák? Válaszunk keresését kezdjük a mitológiánál.

Zeusz az emlékezet istennőjével, Mnémoszünével nemzette a Múzsákat. Kilenc éjszakát töltöttek együtt, s a nász nyomán Mnémoszüné kilenc egyforma természetű lányt szült, akik csak az éneklésre gondoltak, semmi egyébre. A lányok közös elnevezésére a Múzsák szó mellett használtak egy másik kifejezést is, a Mneiait, amely Emlékezeteket jelent. Ily módon a művészetek és az emlékezet a görög mitológiában rokonok. A Múzsák voltak ugyanakkor azok, akik lehetővé tették, hogy az emberek képessé váljanak a felejtésre, amelynek megtestesítője a mitológiában Léthé. Mnémoszüné és Léthé, és közöttük a Múzsák, együvé tartoznak, feltételezik egymást. A Múzsák anyja az emlékezet és lánya a felejtés.

Hármójuk kapcsolata inherens viszony: benne foglaltatnak egymásban. Ahol emlékezet van, ott felejtés is van, s emlékezet és felejtés között válik jelenvalóvá a művészet. A görög mitológia mindezeket az istenségeket, mindezeket a tapasztalati tereket női természetűnek látja, láttatja, ebben is az együvé tartozásunkat hangsúlyozva.

Ily módon immár általánosítva: a múzsák az európai és egyetemes művészet ógörögök által megfogalmazott ihletői, akik a női szépség alakjait öltötték fel, hiszen a báj, a szép arc, a törékeny alkat a gyöngébb nem sajátja, ahogy a férfi érzelem tárgya és eszménye is ősidők óta. Azóta azonban a fogalom kitágult, a munka, az alkotás, az emberi élet egészére kiterjedt, hiszen mindenki mögött áll egy-egy jótékony nemtő, az örök nő, az anya, a szerelmes, a hitves, oltalmazóként, ihletőként, illetve az emberi vágyak ösztönzőjeként.

III.

A múzsai babért viselő nőknek hatalmuk van az erősebb nem felett. Kinek több, kinek kevesebb. Mindig is voltak asszonyok, akik e hatalomból valamiképp többel rendelkeztek. És ezt használni is tudták.

Kikre is gondolunk? A sort nyissuk Madame de Pompadour márkiné, született Poisson kisasszonnyal a 18. századból, a súlyosan depressziós XV. Lajosnak egyik elismert ágyasával, a tizenöt nevesített metresz közül. Az említett hölgy egyébként hosszú éveken át szinte politikai tanácsadója és lélekgyógyásza is volt az egyébként nős királynak. Elhíresült még a márkinét követő du Barry grófné személye is. Mária Terézia leghíresebb lánya, Marie Antoinette is nagy skalpgyűjtő hírében állott, míg a napóleoni idők párizsi társadalmi életének központja Madame Recamier szalonja volt. Már a 19. század kékharisnyája volt George Sand, a férfinevet viselı írónő, aki nemcsak irodalmi szalonjával, nadrágjaival, szivarjaival, rövidre vágott hajával, népszerű regényeivel lett a kor emblematikus nőalakja, hanem kedvesei számával is, illetve számtalanságával, annyian fordultak meg budoárjában a kor művésztársadalmának nagyjai közül, s persze azon túl is. Ismert Mérimée-vel, Musset-vel, Chopinnal folytatott viharos szerelme. Viszonyt folytatott a fáma szerint többek között Balzac-kal, Berliozzal, Delacroix-val, mind a két Dumas-val, Flaubert-rel, Heinével, Liszt Ferenccel, Stendhallal. (Kevesen tudják, hogy Petőfi múzsájának, Szendrey Júliának is ő volt az egyik példaképe. Az ő nyomán viselt rövid hajat és nadrágot, sőt szivarozott is.)

A huszadik század (de egyébként a teljes a magyar kultúrkör) múzsáira itthonról is számtalan példa hozható, kiemelve talán a végleteket Ady Lédájával és Radnóti Fannijával – mint legszemléletesebb példákkal. Gondolatmenetünk e pontján érdemes megemlékeznünk Józsa Judit szobrászművész Múzsák kertje című tárlatának szereplőiről: a kilenc Múzsáról (Calliope, Clio, Euterpe, Erato, Terpsichore, Thalia, Melpomene, Polyhymnia, Urania alakjáról); avagy a magyar kultúrtörténet halhatatlan nemtőiről: Magyarország- Anyaországról, a Magyar Történelem őrangyaláról, Erdély és a Székelység védőszentjéről; valamint a hús-vér ihletőkről: Júliáról (Balassi Bálint), Lilláról (Csokonai Vitéz Mihály), Szendrey Júliáról (Petőfi), Lédáról (Ady), Vágó Mártáról, Kozmutza Flóráról, Szántó Juditról (József Attila), Török Sophie-ról (Babits Mihály), Korzáti Erzsébetről (Szabó Lőrinc), Annáról (Juhász Gyula), Bauer Ervinről (!; Kafka Margit), Gyarmati Fanniról (Radnóti Miklós) és Loláról (Márai Sándor). A sor természetesen folytatható…

Összefoglalva az elhangzottakat: a múzsai lét nehéz kázus; szellem és szerelem összekapcsolódása; gyönyör és szenvedés; olykor az együtt járó múzsák elviselést megosztó vállalása. Olykor meg a boldogság tébolya. És mindehhez a kedvesi létállapot bizonytalan attitűdje, esetleg a hitvesi hűség egy életen át vállalt és viselt nehéz kötelezettsége. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül.

(Folytatjuk)