„Az asszony dolga“

Nagy Erika 2008.3.20. 15:59

Buszra sietek, mint mindig. Elgondolkodva, mi az, ami ma sikerült, és mi az, amit nem. Majd megtorpanok.

Hangok ütötték meg a fülemet. Gyakori eset. De az, amit meghallottam, nem az. Egy negyvenes férfi, olyan kis kerti törpe, szapulja az asszonyt. Hangosan. Nem zavarja, hogy illetéktelen fülekhez is eljut a mondanivalója. Sőt! Mintha azon igyekezne, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, hogy neki milyen csúnya és rossz felesége van. Meg fogatlan. A nő foghíjas száját látva egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha azt a férj ritkította volna meg.

Nemcsak a fizikai erőszak lehet borzasztó, néha a szóbeli sokkal fájdalmasabb. Főleg, ha nyilvános. A nő pedig csak tűrt, tűrt és tűrt. De vajon miért? Hol maradt az önbecsülés? Vajon mi a jó abban, ha egy férfi élvezettel tiporja sárba élete párját. Azt a nőt, akit egykoron ő maga választott. A sértegetés, lekicsinylés és a nevetségessé tevés milyen célt szolgál? Ha már nem tiszteli, mint nőt, legalább tisztelje, mint gyermekeik anyját. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a megaláztatást egy anyja kezét szorongató gyermek is végighallgatta. Szegény…

Az asszony szemében elkeseredett beletörődés tükröződött. Meg a szégyené. Mi készteti arra, hogy szó nélkül tűrje azt, ami tűrhetetlen? Talán a gyermek miatt teszi? Úgy gondolja, hogy inkább egy rossz apa, mint semmilyen? Vagy anyagilag függ a férfitól? Számtalan megválaszolatlan kérdés. Nem tudom, hogy sajnáljam-e a nőt, vagy egyszerűen csak legyintsek, mondván, megérdemli, miért tűri a megaláztatást…? Tudom, sok oka lehet, látatlanban ítélkezni ezért nem is szabad. Hiba lehet mindkettőjükben, nem vitatom. Mégis…

A hazavezető úton gondolataimba mélyedtem. A látottak, hallottak megviseltek. S ahogy beléptem az otthonomba, ismét megtorpantam. Hogy mi volt az ok? Csak annyi, hogy egyszer jó lenne arra hazajönnöm, hogy kényelmesen leülök a fotelba, szép lassan kortyolgatva megiszom a forró kávét, közben betűről betűre elolvasom az újságot, hogy megtudjam, mi történt a nagyvilágban. Nem vár rám a mosatlan edény, a szennyes, az eldobált zokni, az üres flakon éppen ott hagyva, ahol a szomjúság rátört a családtagokra. Nem kell porszívózni, felmosni, és arról gondolkodnom, mit főzzek másnap hajnalban. Sorolhatnám, de felesleges. Rám vár minden. Hogy miért tűröm? Jó kérdés, de válaszolni nem tudok rá.

Csak az apósom jut az eszembe, ő mondta mindig azt, hogy „az asszony dolga“. Ha élne, százkét éves lenne, ezért nem meglepő. Abban az időben az asszonyok főállású családanyák, háztartásbeliek voltak.

Ma azonban a nők többségének hivatása van. Meg ambíciója. Meg családja, háztartása…