Soha nem késő

Jády Mónika  2010.2.8. 6:41

Az iskola első éveinek tornaóráira csak homályosan emlékszem. Ami megmaradt bennem: a szpartakiádéra való felkészülés.

Amint beköszöntött a jó idő, az iskolaudvaron gyakoroltunk. Abban az évben – akkor még senki nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó csehszlovák szpartakiádé – a kislányok fehér pólóban és zöld szoknyácskában léptek fel, zöld masnival a hajukban, és narancssárga szalag volt a „tornaeszközük”. Az ezután következő általános iskolai évek tornaóráit nem vártam örömmel. A futás jól ment, viszont utáltam a kézen- és fejenállást, a rúd- és kötélmászást. Másrészt egyik tornatanítónk sem volt finom lelkű. Vagy legalábbis megértő azokkal szemben, akik nem olyan ügyesek.

Azért később mindkettőnek bizonyítottam: a testnevelés-kémia szakosnak azzal, hogy ha tornából nem is, kémiából viszont kitűnő voltam, a másiknak pedig a sítúra során. Mivel hó nem volt, túráztunk és hegyet másztunk. Veszélyes terepre vitt minket. Szakadékok közelében jártunk, ahol jegesek voltak a kövek, és csak a sziklába erősített láncban lehetett kapaszkodni (azóta is sokszor eszembe jut, milyen vakmerőség volt oda vinni egy csapat gyereket). Szóval, ott talpraesett voltam.

A gimis tornaórákat már nem vártam rettegéssel, az egyetemi évek alatt pedig kifejezetten jólesett a sok tanulás közben egy-egy aerobikóra. Az ott tanult gyakorlatokat azóta is tudom, és nagyon sokszor otthon is tornáztam.

Mikor dolgozni kezdtem, az egyik kolléganőmmel laktam együtt. Ő járt otthon fitneszterembe, ezért mikor hallotta, hogy a kollégiumban is van egy, javasolta, nézzük meg. Ő már jártas a gyakorlatokban, oda járhatnánk rendszeresen tornázni. Elkértük a portán a kulcsot, hogy felmérjük a terepet. Nem lett semmi a tervünkből. A szegényesen felszerelt szobában egyetlen súly akadt, amit egyáltalán meg bírtunk mozdítani.

Aztán úgy egy évvel később mégis edzeni kezdtem. (Ekkor már máshol dolgoztam.) Sógorom akkor már rendszeresen járt – egy rendesen felszerelt – fitneszterembe, és kíváncsiságból egyszer vele tartottam. Az edző megmutatta, melyik gép mire jó, és milyen gyakorlatokkal érdemes kezdeni. Aztán egy programot is kidolgozott. Pár alkalom után bérletet is vettem, hisz akkor már biztos voltam benne: rendszeresen edzeni fogok. Nagyjából egy évig hetente háromszor-négyszer egy órát tornáztam, mindig munka után, de a hét végén is. Jártak oda nők és férfiak, egészen fiatalok és középkorúak, kezdők és haladók, izmosodni és fogyni vágyók. Mindig örömmel mentem, soha nem jutott eszembe, hogy most nincs kedvem, inkább kihagynám a mai napot. Akkor meg igazán, amikor már látható eredményei is voltak a tornának. Mindig is nádszál vékony voltam, balerina alkat (ám sajnos, kislány koromban nem volt balettóra a szülővárosomban, és tudtommal még most sincs). Az edzésnek köszönhetően megerősödtem, formásabb lettem. Remekül éreztem magam a bőrömben. (És olyan jó kondícióban voltam, hogy talán kötél- és rúdmászásban sem vallottam volna szégyent. A műfal mászást, azaz sziklamászást teremben ugyanis kipróbáltam, és jól ment.)

Sajnos, aztán abbahagytam az edzést. Munkát és munkahelyet váltottam, minden időmet és energiámat arra fordítva. Azóta otthonra korlátozódott a torna – visszatérve a korábbi aerobikhoz, majd az öt tibeti gyakorlása –, majd el is maradt. Mostanában az összes sport, amit végzek, a gyaloglás. Ezt korábban is űztem.

Egyre inkább érzem a torna hiányát, úgyhogy elhatároztam: ismét nekifogok! Hisz újrakezdeni soha nem késő. De elkezdeni sem!

Hozzászólások

@

Küldés