Nem félünk a farkastól

Dráfi Emese 2010.8.27. 20:15

Nyár volt és meleg. – Nem akarok menni! – visítottam. De anyám hajthatatlan volt.

– Dolgoznom kell, nem maradhatsz egyedül a lakásban. Még kicsi vagy – és egy erélyes mozdulattal berakott a Trabantba. Nem volt apelláta. Mennem kellett. Gömörbe. A nagyszüleimhez. Komárom–Gömör 254 kilométer. Képzelhetik, egy Trabantban milyen nagy élvezet... Főleg, hogy mindig rosszul voltam a hátsó ülésen a sok idétlen Kynedril ellenére is (rosszullét elleni bambító, keserű tabletta).

Nem mintha nem szerettem volna a nagyszüleimet, Mamukát és Atyuskát. Erről szó sem volt. Csak épp nem akartam itt hagyni a lakótelepi barátaimat, és azt a nagyfokú szabadságot, amiben részesültem, míg szüleim dolgoztak.

Kamaszkoromig a nyarak nagy részét Gömörben töltöttem. Csodálatos hely egy kis, eldugott völgyben, a Sajó partján, a főúttól távol. Régi, százéves házak, és hmmm: kéményekből áradó füstszag. Mintha egy darab múltba csöppentem volna mindig. A mai napig kedvenc helyem. Most, ahogy visszagondolok azokra a nyarakra, talán gyerekkorom legszebb időszakait ott töltöttem. Sok-sok élmény, emlék elevenedik meg újra bennem. Biciklizések az ottani barátokkal a lejtőkön lefelé, a hegyoldali szőlő, az Ózsik-kút, benne a kis színes hasú békákkal. Az eldugott forrás, amit csak nehezen lehetett megközelíteni, de érdemes volt, mert vize igazi szomjoltó a nagy melegben. Ahogy nagyapám irtózatos irammal haladt felfelé a hegyre, néha -néha hátra nézve így kiáltva: Jössz-e már? És a bocik. Már hajnalban elindult a bocimenet a hegyre legelni. Minden reggel a csengettyűk vidám csilingelésére ébredtem. És a jó öreg óra! Hatalmas hangja volt. Minden órában elütötte a magáét.Vagy nagyanyám meséi. Fantasztikusan tudott mesélni, minden körülmények között. Kalácsgyúrás, ribizliszedés, mosás közben, vagy éppen este, lefekvés előtt.

Legemlékezetesebb ottani élményemre a mai napig emlékszem, mert az egész faluban nagy port kavart fel – vagyis inkább a frászt hoztam a barátnőmmel együtt mindenkire.

A szomszéd néninél is rendszeresen ott nyaralt az unokája, Kitti, aki velem majdnem egyidős volt. Sokszor játszottunk együtt, hol náluk, hol nálunk, hol a kert végi erdőben, a hegyoldalon. Nem mertünk mi messze menni, mert féltünk a farkastól. Szegény farkas koma volt nagyanyáink potenciális ijesztgetője, ami hat éves koromig hatásosnak is bizonyult. Azon a nyáron, egy nap akaratlanul is meghallottam (és persze tovább hallgatóztam… Mamuka és Atyuska arról beszélgettek, hogy a vaddisznók lejjebb húzódtak, és farkasoknak már évek óta nyoma sincs a gömöri erdőben.

Nekem se kellett több. Rohantam át Kitthez, hogy közöljem vele a jó hírt. Ő csak nézett rám bambán, hogy miért olyan jó hír ez.
– Hát, azért – magyaráztam –, mert végre felmehetünk a hegy tetejére, az erdőn keresztül. Nem kell félnünk. Érted? Láttam, hogy őt is felvillanyozza a kalandvágy. Sokszor bámultunk a hegy teteje felé, de sose láttuk a kusza erdőtől. Összevillant a szemünk, egyszerre mondva: akkor gyerünk! Nem gondoltunk mi semmi rosszra, még csak tervünk se volt. De utána akartunk járni, mi van a hegy tetején, ahová sose engedtek minket. Hirtelen mozdulattal felrántottuk a kis kertkaput a hegyoldalon, és nekilódultunk. Kacagva, és egy kis izgalommal a szívünkben négykézláb, kezünket az agyagos, omlós földbe dugva kapaszkodtunk fel a meredek hegyen. Aztán nem is olyan sokára lihegve bár, de annál nagyobb kiváncsisággal felértünk. Legnagyobb csalódásunkra semmi különös nem volt ott. Csak a falu gyümölcsösének egy része. Szilva-, alma- és barackfa. Egy darabig álltunk és bámultunk, aztán Kitti megszólalt: – Emese, annyira szomjas vagyok.
– Én is. Tudod mit? Menjünk el az Ózsik-kúthoz. Szerintem innen nincs messze.
És már mentünk is, amerre gondoltuk, befelé az erdőbe, jobbra fordulva. Nem ismertük az utat, de annyit tudtunk, hogy ha lefelé indulnánk, a faluba jutnánk újra, ha felfelé, akkor a másik hegyen lyukadnánk ki. Az idő megszűnt létezni. Annyira szabadnak éreztük magunkat és olyan nagy volt bennünk a kalandvágy, hogy fel sem figyeltünk arra, hogy elment az idő. Alkonyodott...

Az Ózsik-kutat persze nem találtuk. Elvégre még csak hatévesek voltunk.
– Te, merre kell menni? Haza kéne menni – mondta Kitti egyszerre.
– Szerintem is. De merre???
Hirtelen megtorpantunk. Összeszedtük minden tudásunkat, és rövid tanakodás és nézelődés után észrevettünk egy keskeny ösvényfélét, ami jobbra, lefelé vitt. – Erre kell menni, gyere! – mondtam határozottan.
– Honan tudod?
– Tudom és kész! – Jaj, dehogy tudtam, csak sejtettem, és reméltem tényleg ez az út kivisz a kertek aljáig.

Mintha csak az égből pottyant volna, hirtelen egy öreg nénike jött szembe velünk, rőzsével a hátán. (Később kiderült, hogy Maris néni az, aki magányosan élt valahol az erdő szélén). Mi azt hittük, boszorkány, de leküzdve immár egyre nagyobb félelmünket, megkérdeztük tőle, merre kell hazamenni a faluba.
– Ha az úton tovább mentek, pont a régi iskola mellett jöttök ki. – mondta, és elment. Mi meg nekiiramodtunk, és csak szaladtunk, szaladtunk, amíg meg nem láttuk az öreg iskolát…

A falu, a házak látványa biztonsággal töltött el minket, és jókedvünk is megjött újra. Hogy miért nem mentünk egyenesen haza a nagyszüleinkhez, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy még letelepedtünk a falun keresztül csordogáló kis patak partjára, belelógatva lábunkat a vízbe.

Egyszer csak halljuk, hogy valaki torkaszakadtából kiabál: – Itt vannak, megvannak!!! Megjöttek, megvannak, ők azok!!! Andor! Boriska! Kálmán! Irénke! Gyertek gyorsan, itt vannak!
Láttuk, nagy a mozgolódást, de vajon kik jöttek meg? Hogy ordítoznak ezek! Még kuncogtunk is rajtuk, olyan humorosak voltak, ahogy rohangáltak fel-alá. Akkor még nem sejtettük, hogy mi vagyunk azok, akik megjöttek, és az egész falu minket keres már egy ideje. Sőt, egész délután, mivel mi már állítólag mi közvetlenül ebéd után eltűntünk az udvarról. Egyszer csak látjuk, felénk jönnek! Szalad nagyapám, Kitti nagyanyja, harag és öröm vegyes érzésével, a falu apraja -nagyja meg utánuk. Bennem megszólalt a vészcsengő: – Te, Kitti! Azt hiszem baj van! – súgtam oda neki. – Ezek minket kerestek.
Válaszra már nem volt idő. Odarohantak és legnagyobb meglepetésünkre verés helyett ölelést kaptunk.

És mi lett a vége? Természetesen nem úsztuk meg szárazon a kiruccanásunkat. A későbbi fejmosáson kívül, egy darabig csak felnőtt felügyelettel játszhattunk, és azt is csak az udvaron, biztos, ami biztos alapon.