Nyári délután

Vég Erzsébet 2007.8.22. 20:19

Akkor is lehet kellemes nyári élményünk, ha egy-egy órát, családmentes övezetben, a barátnőnkkel töltünk.

A napokban úgy esett, hogy régi barátnőmmel, Anitával (együtt nőttünk fel), végre négyszemközt találkozhattunk, „gyerekmentes övezetben”. Az ő három lányát is a nagymama, az enyémeket is anyukám felügyelte. Eddig vagy ő kerekedett fel családjával (édesanyját is beleértve) és autózott át anyumhoz (akinél mi éppen pár napot töltöttünk), vagy mi kerekedtünk fel a gyerekekkel meg anyummal és autóztunk úgy 30 kilométert pár óra együttlétért. Ezek a találkozások mindig kellemesre sikerülnek, mert anyáink is ismerik egymást -- mondhatni barátnők. Most mégis úgy éreztük, szükség lenne egy kis „magányra”, hiszen eddig az egyik szemünket mindig a gyerekeken kellett tartanunk, egymásra kevésbé tudtunk figyelni. Egy szónak is száz a vége: nagy kincs egy ilyen délután a kisgyerekes nők számára, igyekeztünk hát emlékezetessé tenni.

Egy kávé elfogyasztása után kitaláltuk, hogy ellátogatunk egy viszonylag új lovardába, két faluval odébb. Azon túl, hogy nagyon szeretjük a lovakat és a lovaglást, az tervezzük, a gyerekeinket is megismertetjük kedvenceinkkel. A szót tett követte, és pillanatok alatt meg is érkeztünk a szomszédos falucskába. Nem titok, hogy a Somogyi dombság egy részéről van szó, közel a Balatonhoz, így aztán elsőként rögtön a táj szépsége nyűgözött le bennünket. Hamarosan megpillantottuk a legelésző lovakat is a domb oldalán, így megnyugodtunk: jó helyen járunk. Annak rendje és módja szerint leparkoltunk az utcán és illendő módon, gyalogosan folytattuk utunkat a dombtetőre az általunk lovardának vélt istálló felé.

Egyszer csak, se szó, se beszéd, előttünk termett egy termetes gúnár olyan fenyegető sziszegéssel, hogy két kígyó is megirigyelhette volna. Falusi lányok ide, falusi lányok oda, a meglepetéstől és az ijedtségtől bizony a földbe gyökerezett a lábunk! Miután a libát próbáltuk tisztes távolságban tartani magunktól, azon tanakodtunk, miként járhatnánk túl e nem mindennapi házőrző eszén. Nem maradt más választásunk, mint visszahátrálni az autóhoz és négy keréken megtenni a hátralévő ötven métert. Így a gúnár sem követhetett bennünket, mi meg kedvünkre pukkadozhattunk a nevetéstől, hogy két liba megijedt egy harmadiktól… (Tudják, „…magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el…”!)

Az már csak hab a tortán, hogy nem jó helyen kopogtattunk és a tulajdonos csak annyit üzent az egyik lovászával, hogy „nincs eladó lovunk” – miután mi az árakról próbáltunk érdeklődni. (Amely megjegyzéstől ismét fuldokló hahotázásba kezdtünk). Szerencsére útba igazítottak bennünket, úgyhogy megtaláltuk az eredetileg keresett lovardát is.

Gyönyörű környezet, csodaszép lovak, kifogástalannak tűnő vendéglátás – ha netán a kedves vendég több napot is szeretne az eredeti állapotában megőrzött parasztházban eltölteni. Megállapítottuk, hogy az árak nem teljesen a mi pénztárcánkhoz mértek, de mindketten tudjuk, hogy a lótartás igen költséges. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat és megfájdítottuk a szívünket, valamint beszereztünk minden információt a lovakról, lovaglásról, a házról és a családról, nehéz szívvel indultunk vissza. Eddigre viszont a sok izgalomtól olyan éhes lettem, hogy meghívtam Ancsát egy finom pizzára.

Nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt. Kibeszéltük a pasikat, megváltottuk a világot és jókat kacagtunk. Hál’Istennek itthon is mindent rendben találtunk. A gyerekek „postást” játszottak az édesanyámmal, és remekül érezték magukat. Barátném elmondása szerint, náluk is zökkenőmentesen telt az a pár óra, amíg nem volt otthon.

Sok ilyen délutánra lenne szükségünk! És nemcsak nyáron…