Ki önző, ki önzetlen?

Bányai Ilona 2013.6.10. 4:44

A halál közelében az ember átértékeli az egész világot.

Ismerősöm férje régen beteg. Többféle súlyos betegségével évek óta kezelik, az orvosok a legkülönfélébb gyógymódokat és gyógyszereket kipróbálták már rajta, de hiába. Ha az egyik bajára sikerül gyógyírt találni, egy másik rosszabbodik. A krónikus szervi betegségek mellett mozgásszervi elváltozások is nehezítik az életét, szakadatlanul fájdalmak kínozzák, amelyeket tetéz még a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése is. Még aludni sem tud, csak gép segítségével, ami gondoskodik róla, hogy le ne álljon álmában a légzése. A hosszú szenvedés következményeként súlyos depresszió kínozza, amely ismét ront a fizikai állapotán, és nincs kitörés az ördögi körből.

A család mindent megpróbált. A feleség mellette áll, végigkíséri a kezeléseken, ügyel a gyógyszereire, a diétájára. Minden fellelhető információt begyűjt, minden írást elolvas; cikkeket a legújabb kutatásokról, orvosi és gyógyszerészeti eredményekről, az alternatív gyógymódokról, természetgyógyászatról. Töretlenül hiszi, hogy a férjének meg KELL gyógyulnia. Biztatja, bátorítja, próbálja felvidítani, változó sikerrel. Házas fiuk szintén mindent megtesz, néha még a saját családja rovására is, amiben – szerencsére – a felesége is teljes szívvel támogatja. Együtt próbálnak lelket önteni a betegbe, erőt és célt adni az életéhez.

A beteg közben egyre mélyebbre süllyed az elkeseredésbe. Belefáradt a műtétekbe, az állandóan ismétlődő kezelésekbe, amiknek nem érzi az eredményét, a kórházi kiszolgáltatottságba, a fájdalmakba. Elege van a gyógyszerekből, a jó tanácsokból, abból, hogy mindig csak a betegségével foglalkozzon, hogy az egész életét alárendeli a betegség elleni, szinte kilátástalan harcnak. Egyre többször emlegeti, hogy elege volt, feladja, nem küzd tovább.

A család retteg. Nem akarják elveszíteni a szeretett férjet, apát. Az asszony el sem tudja képzelni, hogy élhetne nélküle tovább, hiszen évtizedek óta egymásról szól az életük. Próbálja meggyőzni a férjét, hogy van értelme a küzdésnek. Hogy szükség van rá, hogy sokan szeretik, és nem akarják elveszíteni. Hogy van még remény. Az – erőltetetten – optimista hangból a beteg azt a következtetést vonja le, hogy nem veszik komolyan a betegségét, hogy azt hiszik, eltúlozza, sajnáltatja magát.

Úgy érzi, neki már minden mindegy, őrá már nem vonatkoznak a szabályok. Senkinek nem tartozik semmivel. Úgy gondolja, hogy már nem kell senkihez alkalmazkodnia, ő már kívül esik a társadalmi és kapcsolati elvárásokon, már bármit megtehet, úgyis minden mindegy. Őt csak hagyják még egy kicsit úgy élni, ahogy szeretne, aztán békén meghalni. Nem akar kezelést, gyógyszert, aggódást, törődést. Azt hangoztatja, azt akarja, hogy ne foglalkozzanak vele, engedjék a maga módján élni és meghalni.

Nem tudom, itt most ki az önző?

A férfi, akinek már minden mindegy, vagy az aggódó család, akik a lehető legtovább szeretnék még maguk mellett tudni a szerettüket

Ki dönti el, el lehet-e egyáltalán dönteni, mi az önzés és az önzetlenség?