Sötét oldalunk

Bányai Ilona 2013.5.20. 3:54

Az önzetlenségről nem beszélhetünk anélkül, hogy az önzésről ne szólnánk.

Az önzésről, ami – tagadjuk vagy sem –, egyre jobban eluralkodik körülöttünk. Már a legalapvetőbb önzetlenség, az anyai szeretet sem természetes. Persze, mindig voltak és lesznek olyanok, akik nem ragaszkodnak a gyermekükhöz, eldobják, megtagadják, de most nem rájuk gondolok. Azokat az anyákat nem értem, akik többé-kevésbé rendesen gondozzák, felnevelik, iskoláztatják lányukat-fiukat, és ezzel meg is elégednek.

Döbbenten hallgattam kolléganőmet, aki elmesélte, hogy édesanyja hónapok, sőt évek óta még egy telefonhívással sem keresi, nem érdeklődik az unokái iránt, nem ismeri az életüket. Amikor – végszükségben, kétségbeesésében – segítségért fordult anyjához, csak visszautasítást és gúnyos kioktatást kapott. Számomra hihetetlen volt a történet. Aztán az jutott eszembe, milyen szerencsés is vagyok. Olyan családban nőttem fel, ahol természetes volt, hogy a gyerekek az elsők, a legfontosabbak, és ez felnőtt korunkban sem változott. Nem tudom, honnan volt szüleimben ez az önzetlenség, mert ők a saját szüleiktől nem ezt látták. Vagy talán éppen ezért, mert megtapasztalták a másik oldalt, az önzetlenség hiányát, és tudták, mi az, amit nem szabad tenniük. Az ő példájuk nyomán nekem már sokkal könnyebb dolgom volt.

A családi kapcsolatokban is megnyilvánuló önzést tapasztalva már meg sem lepődünk a társadalom egészében eluralkodó önzésen és közönyön. Inkább az a feltűnő, ha véletlenül olyan emberrel találkozunk, akinek az önzetlenség és a másokon segíteni akarás a természetes. Nap, mint nap a saját bőrünkön érezhetjük, hogy még azok is, akik hivatásukul választották mások segítését, nem tudnak, vagy nem is akarnak megfelelni az útjukba kerülő kihívásoknak.

Kevés a kivétel: az éhező, nélkülöző gyerekeket összegyűjtő, tápláló, gondozó szerzetes, a hajléktalanokat istápoló pap. Néhány, a Szentírás szavait a szívében hordozó és a nélkülözőket a világ minden pontján segítő modern misszionárius, a különböző vallási alapon szerveződő szeretetszolgálatok és segélyszervezetek munkája; mindez csak csepp a tengerben. Mégis, ezek a cseppek a túlélést, a holnapot, az emberibb életet jelentik sokak számára. Néha elég egy ember, egy igaz lélek, hogy megfertőzze önzetlenséggel és szeretettel a körülötte élőket. Nem kellenek hősök, szuper lények – egy karizmatikus személyiség meg tudja változtatni a világ folyását. Gandhi, Nelson Mandela vagy akár Teréz anya százak, ezrek, akár milliók életére voltak sorsfordító hatással.

Elnézem minden reggel a házunk előtt eljáró fehér ruhás apácákat. Az európai télben vacogó ázsiai vagy afrikai lányokat, a Calcuttai Szent Teréz rendjéből, akik a városszéli szegénytelep gyerekeinek napközi otthont építettek. Ott tanítják, foglalkoztatják a környékbeli elvadult gyerekeket. Megmutatják nekik, hogy másféle élet is létezik, nem csak az, amit otthon és a szüleiktől látnak. Ezek a gyerekek már másképp indulnak a világnak, kapnak egy olyan alapot, amire, ha szerencséjük van, már fel tudják építeni az életüket. Ezt a lehetőséget néhány egyszerű, szerény, a mások jólétét a sajátja elé helyező nőnek köszönhetik.

Mindennapi életünknek minden szeletét át- meg átszövi az önzés-önzetlenség kettőssége. Az örök ellentét, a jó és a rossz, a fény és az árnyék ellentéte. Mindegyikünkben jelen van mind a kettő, és csak remélhetjük, hogy sikerül megtalálni a helyes arányt, hogy többször engedünk az önzetlen, mint az önző énünknek.