A kapcsolat fokmérője

Vég Erzsébet 2008.4.11. 11:15

Alapvetően csacsogós vagyok. Beszélek, ha kell, ha nem. Elmesélem a jót és a rosszat, a vártat, a tervezettet és azt is, ami már megtörtént.

Általában közeli hozzátartozóknak, barátoknak, de előfordult az is, hogy idegennek. Így vagyok összerakva, egyszerűen nem tudok lakatot tenni a számra. Pedig nem egy pofont kaptam már az őszinteségemért.

Sokáig azt gondoltam, hogy ez az egyetlen járható út. Hogyne lennék őszinte azzal, akit szeretek és hogyne várnám el ugyanezt az illetőtől?! Nem hiszem, hogy akkor vagyok jó ember/barát/feleség, ha azt mondom az illetőnek, amit hallani akar és nem azt, amit adott esetben jónak vélek. Igen, sok esetben fáj az igazság, de azt gondolom, hogy emberi kapcsolat (szerelmi, szülő-gyerek, baráti, stb.) nem létezhet e nélkül. Ezekbe egy normál hangú, határozott álláspontnak bele kell férni. Továbbmegyek: egyben a kapcsolat fokmérője is lehet.

Az utóbbi években viszont egyre inkább azt veszem észre, hogy nem divat őszintének lenni, sőt! Már-már „sikk” elhallgatni dolgokat, vagy megmásítani tényeket. Nem a halálos kór beteggel való közléséről vagy nem közléséről beszélek, és nem is politikusaink vérlázító viselkedéséről. Hanem „hétköznapi” dolgokról. Mondjuk, hogy munka után beültünk egy kávéra a barátnőmmel. Nem eget rengető információ, az igaz. De mégis szeretem elmesélni itthon. Számomra ezek az apróságok egyben azt is jelentik, hogy megosztom az életemet a másikkal. Az elhallgatása, pedig az ellenkezőjét, hogy nem akarom a másikat az életem részének tudni. Butaság? Lehet. Hiszen az élet arra tanít, hogy legalább egy kicsit barátkozzam a hallgatás (elhallgatás?) gondolatával.

Sorozatban szembesülök ugyanis titkolózásokkal, uram bocsá’: hazugságokkal. Pedig, ha levonnám a megfelelő konzekvenciát, már lehet, hogy szegényebb/gazdagabb lennék pár emberrel, hiszen útjukra engedtem volna őket. Eddigi életemben sokszor, és sokat hazudtak nekem. Megbocsáthatatlannak tartom. Ám mivel nem vagyok haragtartó, próbálok túllépni a sérelmeimen. De ilyenkor nagyon szeretném tudtára adni az illetőnek, hogy egyel több koporsószög került a bizalomnak nevezett érzékeny dologba. Mindegy, hogy szülő, társ, testvér vagy barát az illető, lassan, de biztosan aláássa a bizalmamat. Aztán, ha végképp elveszett, már nincs mit tenni. Az is elképzelhető viszont, hogy ezek az emberek, vagy legalábbis a helyzetek, tanítanak engem. Hogy nem kell minden apró-cseprő ügyet a másik orrára kötni. Hogy nem kell annyira komolyan venni dolgokat, és bolhából elefántot csinálni…

Ugyanakkor nagyon megtisztelő, ha valaki őszintén és bizalommal fordul hozzám. (Szerelmek és barátságok elengedhetetlen kelléke ez.) Ha érzem, hogy fontos vagyok neki, és ezt oly módon is tudtomra adja, hogy „beavat” az életébe. Ritkán fordul elő ilyesmi idegenek közt, legutóbb mégis ez történt. Az egyik interjúalanyomat így ismertem meg. Egy konferencián találkoztunk, és az ebédszünetben odamentem hozzá, hogy esetleg telefonon, e-mailben (a távolság miatt személyesen sajnos nem megy) válaszolna-e néhány kérdésemre. Az illető sokkal többet elmondott magáról, a házasságáról és annak megromlásáról, mint amennyit kérdeztem. Hetekig nem is tudtam magamhoz térni. Úgy éreztem, történetét nem tárhatom ország-világ elé, mert sebezhetővé tenné az illetőt. De mivel hozzájárulását adta, a cikk meg fog jelenni. Azóta is csak ámulok, vajon mivel érdemeltem ki a bizalmát?

Szeretem tudni, hányadán állok az emberekkel. Ha valakit nem kedvelek, akkor nem keresem a társaságát. Egy őszinte ellenséget jobban tisztelek egy barátnak álcázott ismerősnél. Ha tudom a másikról, hogy nem bír elviselni, akkor azt is tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Nem tudok viszont sehogyan sem viszonyulni ahhoz, aki állítólag kedvel, de a rezdüléseiből vagy a megnyilvánulásaiból az ellenkezőjét látom.

Óvakodnék bármilyen receptet adni őszinteségre vagy ellene. Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit engedhet meg, vagy mi az, amit megkockáztat. Aljasnak és visszataszítónak tartom a hazugságot, de ez az én bajom. Gyanítom, egyikünk sem bújhat ki a bőréből. Én sem. Valószínűleg mindig én leszek a közlékenyebb, a mesélős, a „nyitott könyv”. Akkor is, ha ez sérülésekhez vezethet.