Ki ne mondd!

Sábitz Katalin  2008.4.14. 7:26

Vajon tényleg jó, ha mindig azt mondjuk, amit szeretnénk?

„Úgy horkolsz, öregem, hogy már süket vagyok a bal fülemre!”
Bizony, harminc együtt töltött év után az ember ne számítson túl sok szerelmes füllentésre. Az óvatos körülírásoknak ekkor már nincs sok értelme. Mindketten rég belátják már: a legcélravezetőbb az egyenes beszéd.

„Nézd, ezt a fürdőruhát tegnap vettem. Na, hogy áll?”– kérdezi a nő a legjobb barátnőjét.
„Hát, én a helyedben egyrészest választottam volna. Vagy úgy gondoltad, nyárig belefogysz?”
Vajon a barátság nem sínyli meg az effajta igazmondást?

„Ez a munka teljes embert kíván, olyat, aki a nap bármely órájában rendelkezésre áll. Remélhetőleg ön mögött nincs családi háttér, mert nem tudnánk rá tekintettel lenni.”
„Az igazat megvallva, van két gyermekem, és a férjemmel nagycsaládot szeretnénk.”
Aligha fogja ez a pályázó elnyerni az állást.

„Elég volt! Mindjárt fél hét! Nem vagyok hajlandó tovább túlórázni magának! Ezt a levelet már írja meg egyedül!”
Micike talán jobban tette volna, ha lapít. Biztosra veszem, hogy másnap már nem kell bemennie…

„Úgy szeretem édesapámat, mint az emberek a sót!” – mondta a királynak a legkisebbik leánya. S hogy mi lett vele? Apja száműzte az országból, mert vérig sértette a közönséges hasonlat. Pedig ha jobban belegondolunk – és a meséből is kiderül –, só nélkül nem lehet élni.

„Jé, meztelen a király!”– kiáltott fel a tömegből egy gyerekhang. Senkinek nem volt mersze ezt kimondani, csak egy csepp gyereknek. Felnőttek százainak nyitotta fel ezzel a szemét. Vajon ma hányan vagyunk nevetségesen pucérak, mert senki sincs, aki a szemünkbe mondaná?

Lám csak, vágyunk rá, hogy az emberek őszinték legyenek velünk, mégis tartunk tőle, és nehezen viseljük el. Vajon tényleg az a jó, ha a barátnő, a társ, a főnök, az alkalmazott mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk?

Hozzászólások

@

Küldés