Nyereség, veszteség

Lantódy Andrea 2008.4.24. 7:14

Születésünkkel az emberi kapcsolatok szövevényes hálózatába kerülünk.

Valakinek a lánya, fia, testvére, unokája, rokona leszünk. Később ezek kiegészülnek a baráti és munkahelyi kapcsolatokkal. Ahhoz, hogy mindez megfelelően működjön, sok kis apró részletnek kell a helyén lennie. Olyan ez, mint egy sokdarabos puzzle, ahol a végső cél egy gyönyörű kép kirakása. Hogy ez megvalósuljon, hogy minden kis darab a helyére kerüljön, sok-sok türelemre és időre van szükségünk. Így van ez az emberi kapcsolatainkkal is. Ebben a puzzle-játékban viszont minimum két embernek kell részt vennie, együtt kell haladniuk lépésről lépésre, hogy megtalálják az egymáshoz illő részeket. Ha azt akarják, hogy a végeredmény teljes és működőképes legyen, nem hiányozhat a puzzle-darabok közül a tisztelet, a türelem, a szeretet, az együttérzés, a támogatás, sőt, ami mindennek a kiindulópontja, az őszinteség sem.

Az őszinteség kérdése talán az egyik legkínosabb pont a kapcsolatokban. Sokszor találjuk szembe magunkat azzal a bizonytalansággal, hogy elmondjuk-e az igazat a másik félnek vagy sem. Ez természetesen sok mindentől függ. Függ attól is, hogy az adott személlyel mennyire vagyunk bizalmas viszonyban, mennyire ismerjük az ő személyiségét. Ebből ugyanis már sejthetjük, hogy miképp reagál a mi őszinte vallomásunkra. Nem mellékes a megfelelő időzítés sem. Nem biztos, hogy eredménnyel zárul a beszélgetés, ha például egy munkájából hullafáradtan hazatérő emberre „csapunk le” őszinteségünkkel.

Lényegese tényező, hogy mivel kapcsolatban akarunk igazat mondani, és hogy azt miképp „tálaljuk”. Ha megpróbáljuk becsomagolni a mondanivalónkat, attól még őszinték maradunk, ráadásul senkit nem bántunk meg feleslegesen.

Vannak viszont sokkal, de sokkal komolyabb témák, amikor nem ilyen könnyű megoldani a helyzetet. Amikor szeretnénk megmondani a másiknak, hogy nem tetszik a viselkedése, az emberekhez, a munkához való hozzáállása, a mikor egy titok nehezedik ránk, amiről tudjuk, kiderülése mély sebeket fog ejteni. Ilyenkor általában a legegyszerűbb megoldást választjuk: a hallgatást. Hallgatunk, és elfojtjuk gondolatainkat és érzéseinket „csak” azért, hogy elkerüljük a feleslegesnek tűnő konfliktust, hogy ne bántsuk meg a másikat. Nem is vesszük észre, hogy ennek a „megoldásnak” komoly következményei lehetnek. A ki nem mondott gondolatok és érzések állandóan rakódnak és rakódnak egymásra, ami belülről mar, s ezért egyre ingerlékenyebbé és türelmetlenebbé válunk. A legváratlanabb helyzetben aztán mindez kirobban, előidézve így az oly’ sokáig elodázott őszinteséget és a konfliktust. A partnerünk meg értetlenül áll, nem érti mi a bajunk, hisz eddig úgy tűnt, minden rendben van. Vagy még jobban megbántódik, mert úgy érzi, hogy az orránál fogva vezettük és becsaptuk őt a hallgatásunkkal.

Sőt, a legnagyobb vesztes és becsapott mi magunk leszünk. Önmagunk ámításával ugyanis nem oldódik meg a helyzet. Látszólag nyerhetünk egy kis időt, viszont könnyen lehet, hogy hazugságunkkal örökre elveszítünk egy barátot, egy társat, akinek szemében emberileg megbuktunk.

Őszintének lenni nem könnyű. Mindenkinek önállóan kell eldöntenie, hogy kinek, mikor és hogyan mond igazat. Bátorság kell hozzá, hisz ez egy felelősségteljes döntés, mely következményekkel jár: nyerhetünk vele, de veszíthetünk is.