Megint vége

Halász Kata  2009.9.25. 20:06

Végre elhatározásra jutottam. Megmondom neki, hogy vége. Végleg. Annyi tépelődés után. Annyi elvesztegetett hónap után.

Én ezt már nem bírom! Elegem van! Tényleg! Az én türelmem is véges. Végül is, mondhatom azt, hogy az utóbbi majdnem egy év tökéletesen felesleges volt. Tíz hónap! Rengeteg idő! Azzal a sok energiával, amit rá pazaroltam, simán megtanulhattam volna végre siklóernyőzni. Vagy rendesen németül. De nem. Mit tettem ehelyett? Takarítottam utána! Hallgattam a panaszkodását, hogy ez vacak, az nem jó, mindenki menjen a pokolba, az élet egy nagy rakás... És arról a rengeteg pénzről már nem is beszélve, amit rá költöttem! Meg a hülye hobbijaira! Amiket aztán persze hamar megunt. Szóval, vége. Eldöntöttem.

Találkoztam vele. Egy kávézóban. Hogy ne csináljon akkora jelenetet. A többi idegen ember az én légzsákom, akik megvédenek egy újabb cirkusztól. Pontosabban ő és a szégyenérzete véd meg, de ezt neki nem kell tudnia.

Ádám, kezdtem bele. Miért szólítasz a keresztnevemen, kérdezte, soha nem szoktál így szólítani. Ez nem igaz, válaszoltam. Néha előfordul. Igen, akkor, amikor mérges vagy rám. Vagy amikor bejelentetted, hogy terhes vagy. Aztán, hogy mégsem. Emlékszel? Akkor is azt mondtad: Ádám. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Most mit akadékoskodik? Nem tudnánk ezen átlendülni, kérdeztem hangosan, lényegtelen, hogy szólítalak. Miért? Mit akarsz? Épp azt szeretném elmondani, de te folyton közbevágsz, emeltem fel a hangomat. Most, most, te engem hibáztatsz, nyafogta. Elhallgattam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek. Verjek egy hatalmasat az asztalra, hogy végre észhez térjen, üssem meg, vagy egyszerűen csak álljak fel, és sétáljak ki, hogy aztán örökre eltűnjek az életéből? Talán ez utóbbi lenne a legkényelmesebb. Csak ne lennék ilyen becsületes. Mert nekem mindig mindent meg kell beszélnem! Nekem folyton tiszta vizet kell öntenem a pohárba!

Ádám, vágtam bele ismét. DRÁGÁM! Javítottam ki magam villámgyorsan. Most meg mit ordibálsz, kérdezte. Sajnálom, adtam meg magam. Más taktikát választottam. Ha igazat adok neki, talán hamarabb túl leszek ezen a beszélgetésen. A hátam közepére nem kívántam az egészet. Untam már. Magamat is. A folytonos magyarázkodásokat. A rinyálásait. A féltékenykedéseit. A fenyegetőzéseit, hogy ő most öngyilkos lesz, mert érzi, hogy már nem kell nekem. Jól érezte.

Nyögd már ki, rángatott vissza a valóságba. Bocs, kicsit elgondolkodtam. Kire gondoltál, kérdezte. Senkire, illetve rád. A kapcsolatunkra. El akarsz hagyni, görbült lefelé a szája, mint egy kisfiúnak, aki elesett és beütötte a lábát. Ja, leheltem. Csönd lett. Nem is értettem, habár igazán sejthettem volna azt, ami ezután következett. Te büdös cafka, sziszegte. Mondd meg, ki az, különben elharapom a nyakadat! Nem is! Inkább az övét! Vagy mindkettőtökét! Nincs senkim, válaszoltam. Közben totál be voltam rezelve, hogy tényleg áthajol az asztal fölött és belemélyeszti a fogait a nyakamba, és egy lendülettel kitépi a nyelőcsövemet. Akkor, akkor, miért akarsz elhagyni? Nooormális vagy? Úgy gyűlöltem, ahogy ezt mondta, ahogy az o-t hosszan elnyújtotta. Egyedül akarod tengetni a napjaidat? Nem vagy már fiatal, ne felejtsd el! Lassan betöltöd a harmincat, ketyeg az órád, gyereket kéne szülnöd. Ki akarna egy ilyen fonnyadt vén szatyrot, mint te? Örülj, hogy én egyáltalán szóba álltam veled! És még van képed ezek után elhívni erre a helyre, és SZAKÍTANI VELEM?! Mondj már valamit, az Isten szerelmére, üvöltötte. Az emberek a szomszédos asztalnál elkezdtek forgolódni. Végre, egy kis balhé, gondolták.

Sajnálom, mondtam erőtlenül. Engem nem kell sajnálni, csapott vissza. Nincs szükségem a szánalmadra! Sőt! Rád sem! Undorodom tőled, hányingerem van, ha meglátlak!!! Nekem is, válaszoltam. Felcibáltam magamra a kabátomat, az asztalra hajítottam egy ezrest és távoztam. Örültem, hogy megszabadultam végre tőle, ugyanakkor perverz módon hiányzott. Annyira hozzászoktam a terrorizáláshoz, hogy nem rohant meg a szabadság miatt érzett fékezhetetlen ujjongás. Megtorpantam. Közeledő lépteket hallottam a hátam mögött. Reménykedtem benne, hogy ő az...

Gyerekkoromban végighallgattam a szüleim összes veszekedését. Panelban éltünk, a papírfalakon minden áthallatszott. Megfogadtam, hogy nekem boldogabb kapcsolatom lesz, veszekedésektől és balhéktól mentes. Nagyravágyó tervemet rögtön az első kapcsolatom meghiúsította. Rájöttem, mennyire kemény dió a harmónia elérése.

Ahogy kilép egy fiatal felnőtt az Életbe, már van egy-két dolog a puttonyában, ami a vállát húzza. Szüleim megtanítottak arra, hogy tudjak különbséget tenni jó és rossz között, és arra törekedjek, hogy jó életem legyen. Ezt az útravalót azonnal elfelejtjük, és tetteink irányítása felett átveszi a hatalmat a félelem. Félelem a változástól. Inkább belesüppedünk a jelenlegi rosszba ahelyett, hogy kilépnénk az ismeretlenbe. A kapcsolatok egy része is ezért „működik” még mindig. Vegetál inkább. Olyan, mint egy gépek által, mesterségesen életben tartott emberi test.

Az újtól való félelem és a lustaság kéz a kézben járnak. Az ember a legjobban az önbecsapáshoz ért. A remény hal meg utoljára mondás is erről szól. Reménykedem benne, hogy megjavul a kapcsolat, megváltozik a másik. És mindezt úgy teszem, hogy a kisujjamat nem mozdítom azért, hogy jobb legyen. Sokkal kényelmesebb álmodozni arról, ami elmúlt, vagy soha nem is létezett. Egy ideig nagyszerűen is működik ez a módszer, aztán lassan visszaszivárog minden, ami azt bizonyítja, hogy ez így nem lesz jó. Addig viszont hosszú hetek, hónapok, évek telnek el. Ablakon kidobott idő.

Megéri?

Hozzászólások

@

Küldés