Szakításra képtelenül

Domán Jázmin  2009.9.10. 19:06

Két ember közti elmélyült, közeli kapcsolat egy olyan fonál, ami előtt képesek vagyunk órákig állni...

... kezünkben a késsel, s vívódni, hogy elvágjuk-e. S ha elvágjuk, közben megremeghet a kezünk, kis fityegő emlékcafatokat hagyva hátra. Mert a szakítás fájdalmas dolog, és nehéz. Megkínoz.

Súlyos csend volt, miután először találkoztunk három héttel a szakítás után. Aztán jött a félénk mosoly, a puszi, a „hogy vagy”. Aztán hirtelen minden a régi lett. A cikizés, a bolondozás, mintha mi sem történt volna. A vidám hangulatot néha felváltotta a komoly beszélgetés. Róla, rólam, rólunk. Ígéretek hangzottak el, arról, hogy barátok leszünk. Fülig érő mosoly ragyogott mindkettőnk arcán. Jókedvűen váltunk el, magunkban nevetve, zsebemben két fej rózsabimbóval. Akkor még hittem, hogy elválás után jó ötlet a barátság.

Hanem másnap...

Gyomorgörcs, kínzó hiányérzet. Ezzel fogadott a reggel. Jesszusom, nyögtem magam elé, mekkora egy hülye vagyok! Erős késztetést éreztem arra, hogy megragadjam a mobilt, és írjak neki. Aztán leintettem magam. A barátok nem ezt teszik. Legalábbis nem szakítás után. Nem írok, ha megfeszülök is. Majd keres ő, ha akar. Keresett. És én is őt. És találkoztunk. Szigorúan barátilag.

Furcsa volt, hogy olyan dolgokat is megbeszéltünk, amit mással nem. Elmondta azt is, hogy írt egy lánynak, elmondtam azt is, hogy randiztam egy sráccal. Hogy milyen volt? Pocsék. Hogy miért? Nem volt közös téma. Hogy vele van-e? Mindig. Nevetett, mikor meséltem, hogy tíz perc után elváltak útjaink a sráccal, s hogy akkor tíz perc után megy ő is. Csak rajta, néztem rá. Nem kötelező velem lenni. Maradt.

Valami szoros kötelék tekeredett körénk, de elhessegettem a gondolatát. Kétértelmű mondatok röpködtek a levegőben. Néha hozzám ért. Egy puszi, egy ölelés, cikizés utáni piszkálódó bökdösés. Elhúzódtam. Észrevette. Fél mosollyal tépelődtem. Nem jó ez sehogy se. Ő még nem zárta le magában az előző kapcsolatát, én elutazom. Értelmetlenül kínlódunk. De az este jó volt. Mikor hazament, beintett nekem kocsiból, leelőzött, megvillantotta a hátsó lámpákat, majd elment. Muszáj volt nevetnem.

De másnap...

Kicsit vidáman keltem, bennem volt még a tegnap este. Legyintettem, ne örülj, nem igaz egy szava sem, elfelejt, nem keres. Este írt. Hogy köszöni, hogy nagyon jó volt, hogy sok sikert, ha elmegyek, ha nem találkoznánk addig. S hogy szeretne egy erős búcsúölelést. Búcsúszaga volt. Ennyi volt, írtam neki nehéz szívvel. Ahogy akarod. Majd kábultan leültem filmet nézni, hogy a billentyűzeten szenderedjek álomba.

Másnap reggel esemes várt. Ő nem úgy gondolta. Sosem akar velem végleg szakítani. Még a barátnőmet is felhívta, hogy beszéljen velem. Összezavarodva, kicsit dühösen írtam neki egy vicces üzenetet. Aztán dacosan eltökéltem, hogy jól fogom érezni magam aznap este. A városban mászkálva írtam neki ismét, éreztetve, hogy nem haragszom. Aztán kezdetét vette a nagy telefonálgatás. Becsípve húztuk egymás agyát, nevettünk, majd a végén jött a komoly aggódós hang: vigyázzak magamra!

Leintettem magam megint. Akkor is vége. Nem gondol komolyan semmit. Szkeptikus voltam. De másnap megint írt. Tovább űztük a túlfűtött esemesezést. Úgy álltam, hozzá, hogy bolondozik. Nem vettem komolyan. Aztán leírta, hogy szeret. Csak egy szó. Én vicces humorosan hárítottam, majd én is leírtam. Aztán megint vállat vontam. Úgyse...

Azóta is csörgetés, esemes. Én pedig nem értek semmit. De adom a lányt, aki jó barát, akinek nem fáj semmi, aki nem akar többet barátságnál. Ő legalábbis ezt látja. Tudom, azt kéne mondanom, hogy legyen vége, ne lássam többé soha! De nem vagyok rá képes. Szeretem. Azt kéne mondania, hogy elutazom, ezzel fejezzük is be. Se több esemes, se barátság. De nem teszi. Kötődünk egymáshoz, kapaszkodunk egymásba, összekötnek az emlékek. Sodródunk, visz minket az ár valamerre. Talán egyszer valahol különválunk. Talán nem.

Ki tudja?

Hozzászólások

@

Küldés