Szakítsunk! Szakítsunk?

Orbán Viktória  2009.9.18. 7:03

Egyik nap, mikor a munkaügyi hivatalban ültem, fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amely két nő és egy férfi között zajlott.

Eleinte nem igazán figyeltem rájuk, csak miután azt vettem észre, hogy az egyik nő elkezd sírni. Mint, ahogy az a beszélgetésből kiderült, a síró nő férje alkoholista, rendszeresen iszik, és minden pénzt az italra költ. A férfi felajánlotta a nőnek, hogy költözzön át az ő házukba, mivel a gyerekei már „kirepültek” otthonról, és „üresen áll a nagyszoba”. Kérdezgették tőle, hogy: „Miért nem hagyod ott? Miért teszed tönkre az életed, hiszen még olyan fiatal vagy!” (Mint kiderült 35 éves, és van egy fiuk.) De a nő nem válaszolt, csak meredt előre. Egy idő után azt mondta, hogy az orvosok is megmondták a férjének, ha nem hagyja abba, ugyanúgy fog járni, mint XY, aki szintén alkoholista volt, és 45 évesen meghalt.

Úgy vettem ki a nő szavaiból, ő inkább arra vár, hogy a férje meghaljon, de nem hagyja el. Hogy arra vár, hogy majd magától megoldódnak a problémák.

Ezután, azon kezdtem el gondolkodni, mégis miért nem képes elhagyni a férjét és új társat keresni magának? Miért ragaszkodik hozzá ennyire? Hiszen még tényleg fiatal, és van egy kisfiuk is, akinek nem hiszem, hogy túl jót tesz, amit az apjától lát. Ha felelős anya lenne, már csak ezért is kitenné a férje szűrét.

Hogy mi lehet az oka, hogy a mai napig kitart iszákos férje mellett, nem tudom, csak sejtéseim vannak. Szerintem, közrejátszik a megszokás, az önbizalomhiány, a gyávaság, a beletörődés, a reménykedés, és nem utolsó sorban, a magánytól való félelem. Egyszerűen nem hiszi el, hogy jobb is lehetne az élete. Hogy van valaki a világban, aki megbecsülné és szeretné őt a gyerekével együtt. Nincs önbizalma, és azt a kérdést teszi fel magának újra és újra, hogy kinek kellene egy 35 éves nő egy gyerekkel? Gondolom, abban is reménykedik, hogy megváltozik a férje, és kifogásokat gyárt, hogy most éppen miért ivott.

A szakítás mindig nehéz, még akkor is, ha megromlott már az a kapcsolat, mert eleinte biztos voltak szép perceik, és biztos vannak a másiknak olyan tulajdonságai, amik szerethetőek. De mérlegelni kell! Ha nem vagyunk elégedettek az életünkkel, akkor nem szabad belenyugodni abba, ami van! A sorsunk a mi kezünkben van, és nem máséban. Csak mi fordíthatjuk jobbá vagy rosszabbá.

A szakítás mindig fájdalommal és kételyekkel jár, még akkor is, ha lelkünk mélyén tudjuk, hogy jól döntöttünk. Kell egy kis idő, amíg feldolgozzuk a történteket. Hiszen, a szakítás a kötődés miatt olyan nehéz. Az ember megszokja a hosszú évek alatt, hogy tartozik valakihez, és ha felmerül a szakítás gondolata, az, félelemmel tölt el minket, mert akkor nem lesz kihez tartoznunk...

Azonban ezt a kötődés átvihető az új partnerre is, úgyhogy ne féljünk meghozni a döntést, ha úgy érezzük, mi már mindent megtettünk a kapcsolatunkért, de az mégis romokban hever!

„Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, szeressük. Ebben a múló életben az ember ostobasága, ha arra kényszerül, hogy olyat tegyen, amit nem szeret – csak azért, hogy szenvedjen.” (Jamamoto Cunetomo)

Hozzászólások

@

Küldés