Szerelmi háromszögben(2)

Bársony Éva  2006.8.21. 7:10

Persze az ilyen és hasonló csínytevéseimből volt bőven -- a végén persze mindennek én ittam meg a levét.

Ákos valahogyan mindig kimagyarázta a dolgokat a lánynak, és láthatólag semmi olyan nem történt, ami miatt a lány elköltözött volna. Máig nem találtam választ a rejtélyre, hogy milyen mágikus kötelék kötötte őket össze, és mi történhetett a színfalak mögött, hiszen mindig kibékültek. Mert sokszor veszekedtek ők is, és az sem volt ritka, hogy Ákos mindkettőnknek lecsapta a telefont, hogy hagyjuk békén. Nem értettem, hogy a lány miért áll ki végig mellette és miért tűri, hogy így bánik vele. Sokszor a fülem hallatára csapta le Ákos a telefont, amikor ő hívott, vagy kiabált vele, kigúnyolta őt, hogy miért zaklatja.

Ezekben az időkben már betegesen szerelmes voltam, és ha nem láttam őt egy-két napig, már őrlődtem. Ákos, látva, hogy mennyire kikészültem, és mennyire gyötrődöm azt tanácsolta, inkább vessünk véget a kapcsolatnak, mert fáj neki, ha nem lát boldognak. Ő azt szerette volna, ha ugyanaz a lány maradok, akit azelőtt megismert az uszodában. Neki nem egy idegbeteg, hanem egy nevetős, életvidám lányra volt szüksége, aki bírja a gyűrődést!

Ettől kezdve, ha kiborított, szakítottam vele, de ő sohasem engedett el, akárhányszor véget akartam vetni ennek a hullámzó kapcsolatnak. Egyik nap még boldogságban úsztam, másnap meg már csak nyugtatóval tudtam elaludni.

A lány biztos volt benne, hogy van köztünk valami, és zsarolni kezdte Ákost. Azt mondta neki, nem találkozhat velem, különben elmondja a szüleinek. Ettől kezdve a találkáink még titkosabbak lettek. A lakásra már nem mentem fel, mert Ákos szerint olyankor mindig kikészültem. Inkább vacsorázni jártunk, uszodába mentünk, a természetben sétáltunk. Mérgezett volt már a kapcsolatunk, amely minduntalan keserű ízt hagyott maga után.

Elviselhetetlenül fájt, hogy a környezetünkben, a barátok között már nem jelenhettünk meg együtt úgy, mint azelőtt. Persze mindennek én voltam az oka, mert ahányszor a lány rájött, hogy együtt voltunk, balhét csapott. Ákos pedig engem hibáztatott, s azt hajtogatta, most megint nem hagyhatja el őt, mert nem szakíthat vele miattam. Pedig már majdnem sikerült, és én megint elrontottam. Senkinek és semminek éreztem magam, akiben nincs értékelhető, akit el kell titkolni, aki másnak már úgysem kellene. Az ismerőseim közül, akik tudtak a viszonyomról, mindenki elítélt és őrültnek tartott.

Nem tudtam, mit mondjak, mikor megkérdezték, hogy járok-e valakivel. Hiszen magam sem tudtam, hogy most éppen szakítottunk-e vagy együtt vagyunk?

A lány sokszor őrjöngött, hívogatott minket, ha együtt voltunk és fenyegetőzött, hogy kitálal a szüleimnek. Vagy azt hazudta, hogy elvesztette a kulcsát és Ákosnak haza kellett mennie. Volt, hogy meglátott minket, amikor Ákos éjjel épp hazavitt. A szemében én voltam a legelvetemültebb boszorkány, aki elcsábította a párját, a férfit, szegényt, aki persze semmiről sem tehet.

Ákost később többször is rajtakaptam, hogy hazudott. Egyszer például miközben épp az esemesét olvastam, hogy találkozunk-e este, megláttam őt az autóban a lánnyal. Forrt bennem a vér a kétszínűsége miatt. De persze volt magyarázat: azt mondta, csak elvitte őt valahova, és már jött is volna értem. Természetesen, csak ha akartam volna, mert miután megláttam őket már megint szakítottam...

Az összeveszések sohasem tartottak sokáig, mindig jött valami újabb, „érdekes” sztori, vagy ígéretek, esküdözések. Egyszer sírva hívott fel és könyörgött, hogy ne tegyem le, mert tragédia történt a családjukban és nagy szüksége van rám. Találkoztunk, beszélgettünk, de már semmi sem volt ugyanaz. A vállamon sírta ki magát, de akkor én erős maradtam, és nem engedtem közel magamhoz.

Később aztán megtört a jég, és valahogy mégis sikerült visszacsalogatnia magához. Szörnyű hónapokat töltöttem így, egyszer magányosan, félelemtől rettegve, máskor meg tüzes szerelemtől boldogan. Mindig esküdözött, hogy engem szeret, én vagyok az élete értelme, engem akar feleségül venni, higgyem már el…

A sok megpróbáltatás után kezdtem lelkileg egyre edzettebb és erősebb lenni, és már nem féltem úgy a veszekedésektől, mint azelőtt. Követelőztem, és néha már én diktáltam az iramot. A tanulmányaimban sikeres voltam, és ez hatalmas erőt adott, a sok tanulás pedig elvette figyelmemet a magányosan töltött órákról.

Egyszer épp az egyik tanulmányi munkámat írtam. Már éjfél is elmúlt, és Ákos hívott. Mert mindig hívott. A hangja kiegyensúlyozott és nyugodt volt, és mivel az energiámat elvette a tanulás, nem hisztiztem. Azért hívott hogy bejelentse, két hétre külföldre megy dolgozni…

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés