A feleségkeresés módjai

Kabók Zita 2005.1.18. 15:28

Sokak számára bizonyára bizarrnak tűnik a szülők által megrendezett házasság gondolata. Pedig ez a szokás több országban (vallásban) ma is él és virágzik.

Az egyik barátomtól hallottam, hogy az ismerőse hazakészül, Indiába, két hétre, hogy megtalálja a feleségét. Jóízűt kacagtunk: ugyan már, két hét alatt lehetetlen megtalálni életünk párját! Az ismerős azonban visszajött, és meg is találta a feleségét, az esküvői előkészületek pedig már folyamatban vannak. Természetesen ez az egész procedúra szigorúan titkos -- vallási okokból. Az ifjú hölgy pár hónap múlva feláldoz mindent, hogy Angliába költözzön, és elfoglalja helyét a férje mellett. Kifogásoknak, vádaskodásnak, mellébeszélésnek helye nincs… A házasulandó férj házat vesz, és mindent előkészít, hogy a boldogság garantált legyen.

Mint a mesében, ugye?

Régebben egy arab családnál dolgoztam. A nagyszülők meg fiatalkorukban telepedtek le Angliában. A család kilenctagú volt, keményen dolgoztak, hogy hét gyermeküket tisztességesen felneveljék, és ma már mindegyikük jólétben él. Nagy lakomákat csapnak, egymást odaadóan szeretik, és tisztelik -- a család számukra szent. A lányok nem barátkozhatnak fiúkkal, a fiúk sem a lányokkal, csak a tanulás köti le őket, meg a család! Ilyen egyszerű lenne, vagy valami más is rejtőzik a felszín alatt?

Sokszor elméláztam, miként lehetséges, hogy ezek a családok szinte példaértékűen boldogok? Kíváncsi voltam, vajon az Angliában született pakisztáni hölgyismerősöm hogyan talált magának férjet? Hát persze! A férjkeresést náluk is a szülők rendezték meg! A lány négy férfiú közül választhatott: mindegyiket látta, de egyikkel sem beszélt. Végül arra a fiúra esett a választása, aki iskolázott volt. És hiába élünk a 21. században, ez az anyuka a lánya számára is ugyanezt szeretné: vagyis a jövendő férjet ő (és nem a lánya) fogja kiválasztani. Ha azonban a lánya szerelemből választaná ki jövendőbelijét, nem fogja ellenezni – mondja --, feltéve, hogy ugyanolyan vallású lesz a fiú.

Pár perccel ezelőtt egy indiai fiúval beszélgettem, aki már több éve dolgozik Angliában. Az ő szavai ösztönöztek gondolataim lejegyzésére. Mindenféléről beszélgettünk, mígnem a házasság témájához is eljutottunk. Arról meséltem neki, mennyire meglepett, hogy még manapság is vannak megrendezett házasságok. Őt nem kötelezik a szülei – mondta. -- Nem kell feltétlenül a szülei döntését elfogadnia. Csak akkor, ha valamilyen okból nem tud magának pár választani. Még nem tudja, felkéri-e erre a születi vagy sem. Annyi azonban bizonyos a számára, hogy ha szerelemből köti össze valakivel az életét, akkor a későbbiek folyamán nem panaszkodhat a szüleinek. Ha azonban a szülők választanak, bármi probléma adódik, azt a szüleik segítségével próbálják majd megoldani.

Hiszen mennyi szerelemházasságot kötnek a párok, amelyek aztán zátonyra futnak – magyarázza tovább az ismerősöm. – Az indiaiak pedig, bár megadatott számukra a válás lehetősége, nem élnek vele. Náluk nem szokás válni, ritkán fordul elő. Számukra a család szent. Az ő (indiai fiúismerősöm) szülei is így kötöttek házasságot, és már harminc éve boldogok. Megértik és tisztelik egymást, áldozatot hoznak egymásért, és nem kérnek, hanem adnak.

Érdekességként megjegyezte, hogy mi európaiak, milyen kicsiny dolgokból szítunk nagy veszekedéseket. Itt van az asztalon ez a doboz gyufa – mondja. – Ha meggyújtod a gyertyát, tedd ki a konyhába, ne hagyd itt, kéri a feleség a férjet. Ha a gyufa mégis az asztalon marad, kezdődik a veszekedés…

Valóban így van ez nálunk, európaiaknál? Tényleg könnyebb veszekednünk, mint kompromisszumot kötni? Bizony, eléggé önzőek vagyunk, és mostanában mintha mindenből többet akarnánk – még a szerelemből is. Markolunk, miközben kezünk üres, habzsolunk, hogy nem is érezzük az ízeket. Rángatjuk, és formálni akarjuk egymást, pedig nincs hozzá eszközünk, mígnem eltaszítjuk magunktól a másikat. Majd sírunk, őrjöngünk, és nem vesszük észre, hogy olyasvalakit vesztettünk el, aki nem is volt igazán a miénk.