Anyósintelmek

Kiss Julianna 2006.2.9. 18:06

Amikor a nő úgy tartja: egy asszonynak mindig széles köténnyel kell rendelkeznie, hogy takarni tudja a családi szennyest… (De meddig -- és miért?)

Kicsit elhúzódik az idei tél, a hideg és a havazás is csak az utóbbi időben kezdődött el igazán, pedig az erdei séták alkalmával már-már a hóvirágot lestük.

Kedves anyósom (ne tessék semmiféle gúnyos háttérzörejt kihallani a jelzőből, hiszen annyira ritkán találkozunk, olyan biztonságosan messze lakik tőlünk, hogy disznóság lenne kiakadni tőle!) mostanság szánta rá magát, hogy meglátogat bennünket, egy kis egészségügyi körúttal összekötve.

Próbáltuk minél változatosabbá tenni a programját: egy kis mozi, színház, étterem. Férjemmel egymást váltottuk mellette, nem akartuk magára hagyni. Úgyis egyedül éldegél, legalább ilyenkor legyen társasága. Valahogy úgy sikeredett a beosztás, hogy rám többször került sor, és bizony pár nap után már a lehetetlenebbnél lehetetlenebb témákat is előhoztuk. Minden rokont, barátot és ismerőst kibeszéltünk.

Hát igen -- szedegethettem össze az információkat --, Gyuriék szépen éldegélnek, most készült el az új házuk. Sanyiék jól vannak, két gyerekük van, Tibiék most várják a másikat, úgy néz ki, lecsitultak náluk a kedélyek. Állítólag Tibi összejött az egyik kolléganőjével, a felesége meg hatalmas botrányt csapott, el is költözött tőle. Tibi persze nem hagyta annyiban, sikerült hazaédesgetnie, aztán már útban is van a baba.

„--Ezek a mai nők túl forró fejűek – szögezte le anyósom. -- Azt hiszik, azzal, hogy összecsomagolnak és elköltöznek, minden meg van oldva. Önzőek, hiszen csak saját magukra gondolnak, a gyerekek érdekeit nem nézik. Mert mit tehet manapság egy, a gyerekeit egyedül nevelő nő? Ha a szülők nem segítenek, el van veszve. Nem kell ezt olyan tragikusan venni, ezzel együtt kell élni. Velem is megesett már, hogy amikor korábban mentem haza, kettesben találtam a férjemet a szeretőjével. Szerencsére nem az ágyban, éppen kávézgattak. Leültem velük, elbeszélgettünk, na nem hármunk dolgáról, csak úgy, általánosságban. Én válni nem akartam, meg hova is mehettem volna. El kellett volna költöznöm, hiszen a férjem szülői házában laktunk…

(Hát persze, gondoltam magamban, az öreg mindent úgy rendezett, hogy nejét teljesen függővé tegye. Ő volt a család pénztárosa, ő mondta meg, mit vegyenek, hova menjenek, felesége az utolsó fillérig leadta a keresetét. Ő meg beosztotta, de úgy, hogy felesége kezébe soha egyetlen fillér nem került.)

…Meg különben is, minden ismerősömnél hasonló volt a helyzet, és minden feleség hallgatott! Nem kell ebből olyan nagy tragédiát csinálni” -- nézett rám sejtelmesen.

--Mi ez, felkérés táncra? -- találgattam. De rossz lóra tett, én nem voltam hajlandó bekapni a kivetett horgot. „-- Embere válogatja -- vetettem fel a fejem. -- Mi ezt már a kezdet kezdetén tisztáztuk: semmiféle problémamegoldó beszélgetésre nem vagyok hajlandó. Akinek nem tetszenek a hazai viszonyok, nem kötelező maradnia. Csak aztán ne járjon vissza pitizni a küszöbre” -- adtam ki az ukázt.

Másnap fülorvoshoz mentünk, anyósom ugyanis eléggé rosszul hall. Az egyik fülére majdnem teljesen süket, a másik kicsit jobb, de azon is hallókészüléket hord. A doki nagyon lelkiismeretes volt, mindkét fülét becsületesen kivizsgálta, és mivel szeretett volna pontos kórtörténetet kapni, alaposan kikérdezte. Anyósom gyerekkori betegségekre hivatkozott, gyakori fülgyulladásokra, én pedig nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Férjem már régen beavatott a családi titokba: amikor apósomnak úgy tartotta kedve, bizony alaposan eltángálta a feleségét. Ilyen „balesetek” eredménye a beteg fül.

De anyósom szerint minden rendben van, amit hoz a sors, azt kell elfogadni. És a családi szennyes takargatása még a férj halála után sok évvel sem ért véget! Ráadásul jön a süket dumával, hogy micsoda szerencsétlenség érte, mert szeretett párja, a férjek és családapák gyöngye meghalt, holott boldogan élhetne…

--Aha -- gondolom ilyenkor --, meg tovább verhetne és bánthatna! És egy ilyen rongy ember mellett tűrt és szenvedett a gyerekek érdekeire hivatkozva. Akik mellesleg szinte menekültek a családi házból, nem bírván elviselni apjuk lelki – és testi -- terrorját.