Az anyós-meny viszony

Jády Mónika 2014.2.21. 4:28

Ha párkapcsolatba lépünk, számolnunk kell azzal, hogy előbb-utóbb választottunk családja is életünk része lesz.

Szerencsés esetben párunk családtagjai elfogadnak bennünket, és szívesen találkozunk velük. De ez nem mindig van így.
Nem nehéz kitalálni, hogy a legtöbb konfliktus az anyós és a menyecske között zajlik.
Hogy miért?
A családterapeuták egyetértenek azon elmélettel, amely szerint a szülőnek és ellenkező nemű gyermekének sokszor különleges a kapcsolata. Nem ritka, hogy az anyák jobban ragaszkodnak a fiaikhoz, az apák pedig a lányaikhoz, és fordítva.

Egyes anyák nem képesek elfogadni, hogy kisfiuk felnőtt, és a saját életét próbálja élni – egy más nővel. Mások előtt bizonygatják: alig várják, hogy gyermekük párt találjon, miközben fiuknak azt sugallják: az aktuális jelölt nem méltó hozzájuk. Van, aki kerek-perec ki is mondja: „Fiam, csinálj, amit akarsz, de az én házamba ne hozd ezt a nőt!” Mások kifinomultabb módszerekkel munkálkodnak azon, hogy ne forduljon komolyra a kapcsolat. (Persze, van olyan eset is, hogy jogos a szülő kritikája, de ha több jelöltből egy sem felel meg, valószínűleg nem erről van szó.) Különösen problémás eset, ha a nő a fiára – főképp, ha ő az elsőszülött vagy egyke – partnerpótlékként tekint, és/vagy teljesen elkényezteti.

A menyektől különféle panaszokat hallani: egyes anyósok olyan elutasítóan viselkednek, hogy a fiatalasszony nem tud mást érezni, mint azt, hogy ő nem kívánatos személy párja családjában. Mások mindenáron jelen akarnak maradni fiuk életében, és nem tisztelik a fiatalok magánszféráját. E típus szükség esetén szívesen kelt(ene) lelkiismeret-furdalást a fiatalokban ilyen és hasonló kijelentésekkel: „Tudom, azt szeretnétek, ha végre megszabadulnátok tőlem.” Vagy: „Azt hittem, számíthatok rátok. Pedig tényleg nem kérek sokat tőletek.”

Az intrikus anyós a fia előtt soha nem mond egy rossz szót sem a menyére (esetleg még hangoztatja is, mennyire szereti fia választottját), ám a háttérben úgy mozgatja a szálakat, hogy előbb-utóbb összekapnak a fiatalok. Például sértegeti a nőt, amikor kettesben vannak, és ha az panaszkodni kezd párjának, rágalmazással vádolja. A férj/fiú pedig nem tudja, kinek higgyen...

Ha a fenti problémák nem is állnak fenn, még úgy is több ütközési pont van anyós és menye viszonyában, mint az anyós-vőében, hisz általában

ugyanazokban a szerepekben mozognak. (Ám azt is hozzá kell tenni, hogy az erőszakos anyósok nem csupán a menyüknek okoznak fejfájást, a vejük sem rajong értük.) A mama akaratlanul is magához hasonlítja fia választottját: milyen feleség, háziasszony, anya lesz belőle? Ez valahol természetes is. Ám, ha kéretlenül okítani kezdi a menyét háztartásvezetés, lakberendezés, gyereknevelés terén az „Én csak jót akarok!” mottóval – mert meg van róla győződve, nála jobban nem tudhatja senki – annak általában sértődés a vége, egyik vagy mindkét oldalon. Az ilyen anyósok nem tudatosítják, hogy egy felnőtt emberrel gyarapodott a család, akinek van saját véleménye, ízlése és szokásai, és megvan a joga ahhoz, hogy eldöntse, mit hogyan szeretne.

Az is lehet, hogy két teljesen eltérő személyiség találkozik, akik gyakran félreértik egymást. Ha az egyikük visszahúzódó természetű, azt a másik, aki nagyon nyitott, talán elutasítónak, barátságtalannak érzi – a visszahúzódó pedig a nyitottat tolakodónak. Emellett az anyós és a meny – az esetek nagy részében legalábbis – két különböző generációhoz tartozik. Így könnyen megeshet, hogy teljesen más elképzeléseik vannak az élet dolgairól: az anyós túl konzervatív, menye pedig szabadelvű. (Persze, így is ki lehet alakítani egy normális kapcsolatot, ha a két nő tiszteli egymást.)

Hozzá kell tenni, hogy két (sőt, valójában több) személyen múlik, mennyire fajul el a helyzet. Vannak menyecskék, akik túl érzékenyen reagálnak olyan megjegyzésekre és cselekedetekre is, amelyekre nem kellene. Például, ha az anyós ételt küld vagy hoz, nem kell rögtön azt feltételezni, hogy ezzel jelzi: mi nem tudunk semmi rendeset főzni, ezért így akar gondoskodni fiacskájáról. Mások meg amiatt neheztelnek, hogy párjuk édesanyja lányuknak (esetleg a másik menyének) mindent megtesz, nekik viszont szinte semmiben nem segít. Felesleges ezen és hasonló dolgokon rágódni.
Nagyon fontos: ha úgy érezzük, hogy a másik valamivel megbántott bennünket, vagy számunkra kellemetlen a viselkedése (például, mindenáron ránk akarja erőszakolni saját elképzeléseit), szóljunk azonnal! Sajnos, mi, nők gyakran esünk abba a hibába, hogy a békesség kedvéért lenyeljük azt is, amit nem kellene. Nem akarjuk feladni a „jókislány” szerepet, nehogy túl önzőnek, alkalmazkodásra képtelennek tartson bennünket a környezetünk. Így viszont egyre gyűlik bennünk a feszültség. Előbb-utóbb túlcsordul a pohár, és egy teljesen banális dolog kapcsán fogunk kiakadni – ami miatt könnyen hisztérikának minősít majd bennünket az anyósunk, esetleg a férjünk is. Nem kell mindent eltűrni – csakhogy nem mindegy, hogyan adjuk a másik tudtára, hogy túl messze ment. Udvariasan, ám határozottan közöljük vele, hogy mi másképp szeretnénk, mint ahogy ő gondolja. Ha nem veszi az üzenetet, kérjük párunk segítségét.

Az anyós-meny kapcsolatban fontos szerepe van a fiúnak-férjnek is – aki, ha nem viselkedik diplomatikusan, negatív irányba befolyásolja anyja és felesége kapcsolatát. Mert sok anya azért változtatni próbál viselkedésén, ha fia megkéri rá. Ha viszont a férj kijelenti: ezt intézzétek el magatok között, – holott ő is tudja, hogy felesége nem teljesen jogtalanul panaszkodik – tovább mérgesedhet a helyzet.

Ilyenkor a menyecskének magának vagy más családtagok segítségével kell elérnie, hogy az anyós felfogja: a család minden tagjának az az érdeke, hogy ők ketten tolerálják egymást. Ha ez nem sikerül, az a legjobb, ha a meny elfogadja: anyósa olyan, amilyen, és nem húzza fel magát miatta. Lehetőleg ne emlegesse fel a hibáit, mert azzal csak magát hergeli, és a párjának is rosszul fog esni. Hisz mégiscsak az édesanyjáról van szó, aki megszülte és felnevelte őt.