Kutyabajunk sincsen?

Nagy Csivre Katalin 2014.10.15. 2:40

„Anyuci kicsi szíve, gyere ide gyorsan! Ejnye-ejnye, kis bogaram, huncutka, hol vagy?” - hallatszik egy csengő, finomkodó, dallamos női hang.

Az arra járók keresik a különös hang forrását: anyucit és a kicsi gyerekét. Egy vastag odvas, lombját hullató, robusztus fa törzse mögül hirtelen elő is bukkan. A kábé harmincöt év finom redőit jó sminkkel igyekszik leplezni. Tűsarok, vastag öv a derékon. Oh, dehogyis! Ez a miniszoknya. A prémes szőrmekabát alig takar valamit. A festett, hosszított szőke hajfürtökbe bele-belekap az őszi szél. A körömlakk csillogva-villogva ékeskedik a hadonászó, tűhegyesre csiszolt, hosszú karvalykörmökön. A feszesen dagadó műmell meg-megremeg, ahogy a manökenalkatú nő szökdel ide-oda. A húsos, dús, vérvörös ajkak egyre csak csipognak. Jelenség ő: a menő műnő. Kicsit mókás és bohókás, amint a kihívóan öltözött nő cincogva szólítgat valakit egyre türelmetlenebbül: „Anyuci bogara, naaa...”

És lám! A tüneményes, angyali kis bogárka, a kicsi szív, anyuci ölébe huppan, törleszkedve bújik a szőrös- prémes, díszes kabátka egyik zsebébe. Farkát csóválva, édesen szuszogva pihen már a kisgyerek. Akarom mondani: a kiskutyus. Gyerek? Kutyus? Gyerekkutyus? Magam sem tudom már. Gyerekkutyus. Mondjuk így! Mindketten nagyon elégedettnek és boldognak tűnnek, ahogy teljes összhangban ölelkeznek: kutyus és gazdi.

Meg lehet ezt a harmonikus pillanatot kérdőjelezni? Észre kell-e egyáltalán venni, vagy vállvonogatva elmehetünk az mellett, ahogy egy nő a gyerekének titulálja a kisállatot? Láthatóan úgy is viselkedik vele, mint a gyerekével tenné a (feltehetően) gyermektelen nő. Vajon, hányszor hallhatta az egyébként rendkívül kellemetlen, indiszkrét, idegesítő kérdést: „Mikor lesz már baba? Család, gyerek?” Saját elhatározása vagy a körülmények különös alakulása a története? Miféle tegnappal építette magának ezt a különös mát?

A gyerek, család: egész életre szóló, visszafordíthatatlan és elszakíthatatlan kötelék, ami olyan felelősséggel jár, amely sokakat megrémít. Igen. Rémisztő tempóban változik a világ, benne az emberek és a kapcsolatok is. Egyre kevesebb a biztos pont. Az elkötelezettség, a gondoskodás, a törődni vágyás – kell, nem kell? Vállalni, nem vállalni?

Anyává lenni, táplálni, nevelni, és szerető odaadással lenni, a női természet elemi ösztöne. A nők túlnyomó többségénél ez előbb-utóbb hangot kér. Ha ez az ösztön, érzés, késztetés nem talál megélési lehetőséget, akkor valami hatalmas feszültséggel torlódik. Talán ezért aktuális a jelenség, hogy a kicsi kutyussal - az anyuci szíve csücske kitétellel - lesz pótolva a hiány. Így a kutyus-családtag „fontos” pozícióba kerül. Az állat az ember társa volt mindig, és az is marad. Ám figyelemreméltó, hogy az embertársi viszonyok kiszámíthatatlansága, az igénytelen, felszínes kapcsolatok mennyi előtérbe helyezi, sőt akár divatossá teszi az állattartást.

Az állatot „élettársnak” választók például Japánban és az Egyesült Államokban már az otthon kialakításakor is kedvencük igényeit tartják szem előtt. Hallottunk már a rágásra tervezett széklábakról? A bútor kárpitjának színét is az állat bundájához igazító gazdikról? Egyesek nyílásokat vágnak a falakba, hogy a kedvencek követhessék a gazdi mozgását. Nos, itt jön a kérdés: KI VEZET PÓRÁZON KIT? De erre a kérdésre nincs válasz. Talán, mert rossz a kérdés.

Babits Mihály az Ádáz kutyám című versében eljátszik egy gondolattal:
Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
Égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz.

Optimista vagyok. Minden mai megpróbáltatást és nehézséget a holnapi feltámadás bizonyosságával látok. Mert a fák között átszűrődő napfény kellemesen simogat. Mert szép az ősz, a rozsdás lombkoronáját hullajtó gesztenyefa. Mert édes az őszi melankólia. Puha, színes avaron hallom a lépteket elcsitulni, egyre mélyül a csend a parkban. Talán nem is járt itt senki...