Lelkünk dobozai

Dráfi Emese  2009.8.4. 16:02

Ma takarítottam. Úgy döntöttem, kitakarítom a házat.

Őrült nagy ház, hétszobás. Még mielőtt azt gondolhatná valaki, hogy a szüleim nagyzási mániában szenvednek, le kell írnom, két generáció számára készült. Anyukám szerette volna a szüleit Palócországból, Gömörből elcsalni a Csallóközbe. De akárhogy is fájt mamuka lába, hogy később két mankóval is nehezen járt, sose tudta őket rászedni. Csak a hideg teleket voltak hajlandóak itt tölteni, amikor már atyuska félt, hogy mamuka elcsúszik a garádicson. És még ott voltunk mi, a három lány. Ahogy telt az idő, mindhárman kirepültünk, és a nagyszüleim is meghaltak.

Szüleim egyedül maradtak a nagy házban, amiből szépen, lassan, de biztosan egy óriási raktár lett. Anyukámnak ugyanis a mániája, hogy semmit nem dob ki. Jó lesz az még valamire alapon, indult el nála a naaagy gyűjtögetés. Most, hogy átmenetileg odaköltöztem, felajánlottam, hozassunk konténereket, és a limlomot dobjuk végre ki. De nem. „Csak nem gondolod, fiam, hogy mindent kidobok?! Mi nem dobunk ki semmit!” – mondta anyukám felháborodva, görcsösen ragaszkodva minden tárgyhoz. Rendben, hagytam a témát, láttam, úgyse megyek semmire se.

De most elutaztak!

Gondoltam, kihasználom az alkalmat. Nosza, nagy lelkesedéssel láttam hozzá a konyhának. Takarítok, végre takaríthatok! Örvendeztem, és sorban dobtam ki a régi újságokat, felgyülemlett limlomot, műanyag dobozokat, mindenféle megnevezhetetlen izét. Már dél körül járt az idő, amikor keserűen konstatáltam, hogy túl sok van belőlük. Rájöttem, hogy én itt egyhamar nem tudok rendet rakni. Ehhez bizony idő kell.

És ahogy már egyre kisebb lelkesedéssel rakosgattam, az egyik doboznál hirtelen belém nyilallt. Vajon a szívemben, a lelkemben mennyi régi doboz, újság, szomorúság, fájdalom, és gátló dolog van, ami akadályozza, hogy továbblépjek...?!

Rá kellett döbbennem, hogy rengeteg. Valahogy azt is ki kéne takarítani. Mennyivel könnyebb lenne az életem, mennyivel tisztább, gondtalanabb lenne a lelkem. Istenem, hogy nekem mennyi dobozom van elraktározva! Aztán ráeszméltem, hogy szeretném én kidobni, csak még nem tudom. Érzelmi szálak fűznek hozzájuk, jók és rosszak.

A legnagyobb és legnehezebb a fekete doboz, félresikerült házasságom, amit nem egészen tudtam kiüríteni, mert még van benne sérelem, és sok-sok rossz emlék, álmatlan éjszakák, könny, sírás, magány, egyedüllét, kiégés. Megannyi keserű év!

És ott vannak a munkahelyi sikereim és kudarcaim. Sok kis doboz, színesek, tarkák, főleg a tanítás, amit nagyon szerettem. Élveztem a gyerekekkel való foglalkozást. Fantasztikus volt, mennyi „őrültséget” csináltunk együtt... És egyszerre mintha elvágták volna. Vége lett. Szörnyű...

És itt van a legfrissebb doboz. Szépen, rózsaszínbe csomagolva, hogy minél nehezebb legyen tőle megválni. A szerelem, ami túlságosan nagy robajjal érkezett, és túl gyorsan eliszkolt. De még ragaszkodom hozzá, még dédelgetem kicsit, mielőtt megválok tőle. Mert megválok tőle, most már tudom. És meg kell válnom az összes fájdalmat hordozó doboztól, mert lehúz, mert eléget, mert csak így, csakis így tudok tovább lépni, hiszen nincs többé.

Ha alapos akarok lenni, időbe telik, sok időbe, mint a konyha kitakarítása. Kemény munka lesz, de sikerülni fog. Tudom.

Hozzászólások

@

Küldés