Mennyit ér a pedagógus?

Könczey Erzsébet  2009.8.24. 12:32

Az idei tanévkezdés nem minden pedagógusnak lesz zökkenőmentes.

Sokan kerültek annyira megalázó helyzetbe, hogy még mindig nem tudják, hogy Erdélyben, szeptember 1-jén hol kezdenek új tanítási évet. A sokévi munkájuk gyümölcsét kényszerűen hátrahagyva, ha szerencséjük lesz, találnak egy új iskolát, ahol folytathatják pályájukat. Természetesen érvágás lesz, úgy a tanító, mint a gyerekek életében, mivel lélektanilag és érzelmileg a kisiskolás szorosan kötődik a tanító nénihez: hiszen a tanítónő a második édesanya.

A személyiségfejlődésben is nagy szerepet játszik az állandó, folyamatos pedagógusváltás. A lelkiismeretes, szakképzett és pályájukhoz hű, munkájukat becsülettel végző címzetes tanítók jó helyzetben vannak, mert nem kell részt venniük a már elkezdődő kemény kenyérharcban. Maradtak azok a pedagógusok, akik „a nemzet napszámosai”, azaz titulus nélkül is elvégzik hivatásukat, ugyanolyan hivatástudattal. Miért van az, hogy mindig azokból lesznek az úgynevezett „balekok”, akik a tanítást hivatásnak, kötelességnek tekintik, és nincs idejük karrierjüket egyengetni?

A stréber, törtetőfajta, aki bizonyít, jó jegyet kap a versenyvizsgán, hiába csak az idén lepett ki a főiskola kapuján, máris címzetes tanítónő lesz. Feltehetjük a kérdést ki a jó tanító? A „tyúkanyó-típus”, hiszen a jó tanító ismérve a gyerekek iránti szeretet. A pszichológusok szerint a szakmát el lehet sajátítani, de tanítónőnek születni kell. Nem szeretnék senkit megbántani, akinek nem inge ne vegye magára. De Romániában, Bihar megyében az idén több mint nyolcvan tanítónő és óvónő versenyzett az összesen tizennégy nyilvánosságra hozott betöltendő állásért. Sokan kerültek megalázó helyzetbe, olyanok, akik hűségesen tanítottak évekig egy bizonyos iskolában, vidéken vagy városon. Egyik percről a másikra elveszítették állasukat, nem kaptak lehetőséget, hogy folytassák a munkájukat.. Szerény véleményem szerint reformálni kellene a Romániában létező elavult tanügyi rendszert, amely nem szolgálja a gyerek személyiségfejlődését, és nem fektet megfelelő hangsúlyt a gyermek kreativitásának kiaknázásában – főleg ha évente cserélődnek a pedagógusok.

Idén nem voltam versenyvizsgázni, mert már kiütésem van az állandó versengéstől. Úgy gondolom, más szempontok szerint kellene egy pedagógust vizsgáztatni, hogy kiderüljön mennyire alkalmas az állás betöltésére. Sebaj, így jártam, majdcsak tanítok valahol, máshoz nem értek, és nincs is szándékomban pályát váltani. Majd’ elfelejtettem, hogy a címzetes vizsgákon való részvételemkor mindig határeset voltam, majdnem hetes minősítéssel – függetlenül attól, hogy mennyire készültem a vizsgára, mert ennyire lett volna szükség.

Még helyettesíthetek ugyanabban az iskolában, ahol öt évig tanítottam (természetesen az egyik kollegina jóvoltából). Barátkozok a gondolattal, hogy így is jó lesz, visszamegyek az iskolába – ha nem halássza el előttem valaki a helyet, mondjuk az, aki idén versenyvizsgázott és átmenő jegyet írt.

A vakáció utolsó hónapja nem pihenéssel telik, hanem gyomorgörccsel és izgalommal. Számoljuk a napokat, hogy mikor jön már el az idő az utolsó álláselosztásra. Nem én vagyok az egyetlen ebben a helyzetben. Július végén közelről láttam a lelki háborúkat a kollégák között, hisz mindenkinek meg kell élnie valamiből. Ha túltelített a „szakma” és kevés a gyerek, vajon miért akar mindenki manapság tanügyis lenni? Azért, hogy legyen egy diplomája? Az ilyenek nem sokáig fogják bírni a gyerekekkel való bánást és foglalkozást.

Szükség van egy egészséges versenyszellemre, de nem minden áron félretoloncolni a sokéves tapasztalattal rendelkező tanítókat, óvónőket, akik a rossz rendszer miatt nem taníthatnak. Mondhatják, hogy a kenyéririgység beszél belőlem. De nem így van. Huszonegy roma és három magyar gyereket tanítottam írni, olvasni, számolni. Az azelőtti években tizenhatos létszámú osztályomból öt magyar gyerekem volt, a többi roma származású. Nem szeretném részletezni a munkámat, csupán kérdések merülnek fel bennem: milyen érzés lehet a gyerekeknek a tanítónőváltás? Ők erre nincsenek felkészülve, csak tanévkezdéskor szembesülnek azzal, hogy más tanítójuk van. Már látom a tágra nyílt szemeiket, a döbbenettől könny ugrik a szemük sarkába és csodálkoznak, hogy vajon mi lett a régi tanító nénivel...?

Mit szólnak ehhez a szülők? Ha megkérdeznek, mit válaszoljak? Ugyanis ők elégedettek voltak a tanítónővel, akit gyerekek úgyszintén imádnak. Maradtak az élmények, a fényképek, a sok-sok emlékkel és a fájdalmas búcsúzással.

Az áldozat elsősorban a gyermek! Sem a tanítónő, sem a szülő, sőt az iskola vezetősége sem dönthet ebben a kérdésben. A tanfelügyelőség osztja el az állásokat egy vizsgán elért pontszám alapján, amely teljesen személytelen, mert a döntő testület nem is találkozik az illető pedagógussal. Mégis ők határozzák meg, hogy például ki lenne a legmegfelelőbb tanítónő a magyarkéczi gyerek nevelésére.

A fentiekben csak a személyes példámat írtam meg – sok pedagógustársam vált a rendszer áldozatává, így jutva a társadalom peremére

A szerző tanítónő

Hozzászólások

@

Küldés