Önámítás

Szabó Sylvia 2009.3.24. 10:45

Jó barátból szerető – s van-e visszaút?

– Mi történt Hanna? – kérdezem rég nem látott barátnőmet, látván szomorú tekintetét.
– Áh, csak egy új fejezet a rongyos-régi teleregényemben...
Arcán erőltetett, de meggyötört mosoly. Hanna szíve összetört, és bármennyire is fáj ezt elfogadni, saját maga törte össze.
– Hallgatlak!
És Hanna elkezdi kiönteni szívét. A történet hosszú és kacifántos, mert milyen is lehet egy „affér” története?

– Új év délutánján hosszú fontolgatás után elküldtem egy üdvözlő esemest a „barátból lett szeretőnek” – hajtja le Hanna a fejét, mint aki tudja, megrovás jár e tettéért. –Tudod, másfél éve próbáljuk régi-új szerepünket játszani egymás életében, mint barátok; kisebb-nagyobb sikerrel. Az elküldött üzenetre nem jött postafordultával válasz, mint régen... Ez volt az első csalódás, majd amikor késő este megérkezett a várva várt válasz, nem azt olvashattam, amit vártam. Abban csak ez állt: Neked is, Édes. Puszi.”

– De hát milyen választ vártál Hanna?! –Vulkánként tör ki belőlem a kérdés. (Még mindig a régi bakelit, hát nem unja még saját magát hallgatni ez a nő?! – szól a fejemben „valaki”. És mondta is volna tovább a véleményezést, csakhogy barátnőm arca a másodperc töredéke alatt falfehérre váltott, nagy kék szemével megrökönyödve nézett rám.) Elszégyellem magam. Pár percig kínos csend honol közöttünk. Gondolatban hirtelen mindketten a múlt szerelmeinek galériájában találtuk magunkat. Távolról nézve tapasztalataim a szerelem e válfajáról mai napig kísértenek, s bár évtizedek teltek el azóta, azok a régi élmények életre keltek gondolataimban.

Azt hiszem, Hanna még nem tudja szavakba önteni, milyen választ szeretne hallani. A férfi, aki iránt megmagyarázhatatlan érzéseket táplál, barátságuk első öt évében többször is hangoztatta, hogy nem akar komoly kapcsolatot. Fiának és a munkájának él. Azt is megmondta, szereti elcsavarni a lányok fejét, és igyekszik úgy irányítani a dolgait, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposztából is maradjon. A férfi nyílt kártyákkal játszott, de Hanna elvárásai mások voltak.

Barátnőm összesen hét éve ismeri ezt a férfit. Megismerkedtek, majd kölcsönös bizalom alakult ki köztük. Néha hónapokig nem találkoztak, de ez nem befolyásolta a barátságukat. Ott voltak egymásnak, jóban-rosszban (?), mint barátok, bizalmasok.

Az első négy évben testvérként osztották meg egymással életük történéseit. Tanácsot és segítséget kértek egymástól. Hanna mellette volt, amikor tizenhárom év házasság után elköltözött a második feleségétől és gyerekétől. Bölcsen mondta a „frankót” hogy bizony kettő kell a tangóhoz. Csak ugye az éremnek két oldala van. Ebben az időszakban kezdett a férfi Hannánál aludni; egy ágyban, összeölelkezve. Egyikük sem közeledett a másikhoz „másképpen”.

Majd két éve, az egyik este, melyet Hanna a férfi lakásán töltött, átlépték a határt, és egy új fejezet nyílt meg. Többszöri visszatáncolás után a testi vágy ellenállhatatlanná vált, és a kapcsolat egy másik dimenzióban folytatódott. Szeretők lettek. Hanna szívből és reményekkel telve szerette a férfit.

Viszont a férfi „érzelemi halottnak” tartja magát. Azt mondta, nincsenek érzelmei, és nem is akar beszélni róla. „A testi kapcsolat, az testi kapcsolat, semmi köze a barátsághoz és a szeretethez.” Ez a mottója.

Hanna tovább játszotta az odaadó és megértő barátot. Nem bírálta a férfit akkor sem, amikor beszámolt neki további hódításairól, kalandjairól. A többi nőhöz hasonlóan, azzal áltatta magát, hogy a férfinak ki kell tombolnia magát, majd lenyugszik, és a barátságból kölcsönös szerelem lesz. Még büszke is volt erre a „barátságra”. Vérig sértődött, mikor a barátnői, hallván a történetet, rosszalló megjegyzéseket tettek, és egészségtelennek tartották ezt fajta „baráti kapcsolatot”.

A férfi elmúlt két évben történő oda-vissza kalandozásai megbocsátásokkal, újrakezdésekkel voltak megspékelve. Hanna egyfolytában megbocsátott, miután többször is újraolvasta a neki küldött esemeseket, úgy értelmezve, ahogy éppen ő akarta. A súrlódások utáni újrakezdéseket, azaz a férfi testi közeledését sem utasította el. De ekkor a képbe lépett egy régi ismerős, aki flörtölni kezdett Hannával. A férfi tehát belehúzott, újra többet foglalkozott a barátnőmmel, erre Hanna szívében újra lángra kapott a remény...

És eljött a karácsony, és Hanna kénytelen volt szembesülni a tényekkel, amelyeket nem akart látni, nem akart elfogadni: egyedül kellett töltenie az év legszebb ünnepét, mégis hitegeti magát, még most is...

Hanna tovább siránkozik: – Világfájdalomba zuhantam. Semmi és senki nem érdekel már úgy igazán. A lelkem különálló életet el, a múltban, a testemmel vagyok csak a jelenben. Sok dolgot azért csinálok, hogy eltereljem a figyelmem a körbe-körbe járó fájdalmas gondolatokról. A fejemben egyfolytában hangzavar van: történt, ami történt, emberek vagyunk... A jó ember megbocsát, és elfelejt... Idő kell hozzá… Buta liba voltam, hogy engedtem neki… Hogy lehettem ennyire felelőtlen saját magammal szemben?… Majomszeretet?... Az élet megy tovább… Nem engedem. hogy tönkretegyenek az érzelmeim… Mit is akarok valójában?… Miért ragaszkodok egy olyan emberhez, aki engem nem szeret?... A közeli barátaim eltávolodtak tőlem, amit valahol meg is értek – ismeri be magának a tényt.

Én is egyike vagyok azoknak, akik magára hagyták egy ideig, mert kibírhatatlan volt a lét vele. Néha a legnagyobb segítség, ha nincs segítség.

– Hanna, nézz magadra és próbáld meg úgy látni magadat, ahogy a barátaid vagy egy ismeretlen ember. Egy mosolygós, csinos, vidám, intelligens és életerős nő vagy! Mindened megvan: egészséged, szerető családod, stabil munkahelyed. Az egy másik dolog, hogy amit csinálsz, nem élvezed, de a számlákat fizetned kell, főleg a jelenlegi gazdasági helyzetben! Pár éve saját lakásod van, széles baráti köröd. Büszkén elmondhatod, mert ez mind a te munkád gyümölcse, élhetsz, mint Marci Hevesen. Mégis hiányzik körülötted a szeretetnek az a fajtája, amit másoktól nem kap meg az emberfia. Ez az önszeretet és öntisztelet.

Majd felteszem a „mumus” kérdést: – Hanna, mondd csak, milyen árat fizetsz azért, mert nem hallottad meg, amit ez a férfi többször is elmondott neked?
Hannának sírásra görbül a szája, de kimondja: – Nagyot...

– Őszintén válaszolj: mi értelmét látod ennek a szinte már tudatosnak tűnő önsanyargatásodnak? Ne üldözd tovább a szerelmeddel! Semmilyen összetört és újraragasztott tárgy nem lesz többé ugyanolyan. Már megpróbáltátok. Ő a testedet akarta, te pedig az érzésbe voltál szerelmes. Ő már rég nem része az életednek, bármennyire is hiszed, reméled azt. Bocsáss meg önmagadnak és indulj el a saját utadon!

– Fájnak a sérelmek és a hazugságok, és az is, hogy vakon hittem neki, bíztam benne. Nem vagyok büszke magamra, mert amikor rájöttem, hogy hazudik, nem szóltam neki. Már rég nem voltam barát én sem – mondja szipogva.

Az olyannyira dédelgetett délibábot, amely összeláncolta ezt a két embert, elfújta a szél. Nincs többé, de fájó emléket hagyott, mely talán mindörökre sajogni fog.

De ez az önámítás ára.