Ronnie, a művésznő

Kabók Zita 2011.7.6. 7:37

Angliában rengeteg érdekes személyiséggel találkoztam és találkozom.

Az egykori főbérlőm, akinek házában majdnem egy évig béreltem egy szobát, szintén közéjük tartozik.

Évekkel ezelőtt, az akkori angoltanárnőm egy előkelő negyedben talált nekem olcsó szállást. Ronnie, a művésznő a lánya szobáját adta bérbe, amíg a lány az egyetemen tanult, hogy egy kis bevételhez jusson.
A munkahelyére, a helyi képkeretező boltba kellett bemennem hozzá, hogy a részleteket megbeszéljük. A találkát esti teázás követte, majd a beköltözésem. Aztán az azt követő meglepetések, amelyek megszínesítették a mindennapjaimat.

Ronnie ötvenes, elvált hölgy volt. Lánya egyetemre járt, a fia más városban lakott. Az exférje elég jómódú volt, így maradhatott ebben az előkelő házban, melynek minden sarka magán viselte Ronnie művészi tehetségét. A folyosón drótokból készített alakzatok lógtak, a fürdőszoba csempéje a rózsaszín mindenféle árnyékában pompázott, a házilag késztett szalagfüggönyt műrózsák díszítették. A kádban nem volt zuhany, csak csapok, de azokhoz is alig lehetett hozzáférni a sok díszítéstől. A szobámból gyönyörű kilátás nyílt a helyi templomra és a kertekre. A sarokban két ósdi szekrény állt, a falakon saját festmények, megvilágítással. Fehér padló, polcok és hintaszék.

Annak ellenére, hogy Ronnie szegényesen élt, előkelő módon próbált viselkedni, mint az igazi úriasszonyok. Hosszú szoknyában lengedezett, de rövid haja nemigen látott fésűt. Néha magánórákat is adott etikettből. Félmunkaidőben pedig a képkeretező boltban dolgozott, ahol a saját készítésű képeslapjait is árusította. Sokszor panaszkodott a „kimerítő” munkáról. Azt mondta, a bizonytalan vásárlók kifárasztják őt a hezitálásukkal, hogy melyik személyre szóló képeslapot vegyék meg, és mindig hozzá fordulnak tanácsért. A munka után esténként így már csak a kedvenc sorozatára maradt energiája. Tévézés közben szárított magokat rágcsált. Volt még egy másik lakónk is, a fekete macska, mert én csak így hívtam. Ha netán leültem a nappaliba, hogy bekapcsoljam az ősrégi tévét, mire felálltam már „úsztam” a macskaszőrben. Néha úgy tűnt Ronnie sálat visel, aztán a sál hirtelen leugrott a nyakáról és macskává változott.

Ronnie hetente egyszer tornázni járt a templom csarnokába, bár elmondása szerint egész idő alatt csak az óráját bámulta, hogy a lábemelgetéseket befejezhesse. Ide a barátnőjével járt, aki takarításokból élt. Sokszor megfordult nálunk is. Aztán itt volt Barnie, Ronnie barátja. Viccesek voltak együtt, mert Barnie alacsonyabb volt, mint ő. Néha autóval furikázta őt, ha mondjuk meglátott egy leárazott hosszú szoknyát és a városba kellett érte menni. Barnie esténkét mindig átjött, így együtt rágták a magokat, nézték a sorozatokat és simogatták a fekete macskát. Ha javítanivaló volt a házban, azt mindig ő végezte el, de volt hogy szükségállapotban azért kellett átjönnie, hogy toalettpapírt hozzon. Amikor hétvégén ott aludt, másnap ebédidőben jöttek le a hálószobából. Ronnie ilyenkor felkapott egy banánt, belenyomta Barnie kezébe és már indultak is a városba.

A házhoz tartozott egy kis kert is, gyümölcsfákkal, virágokkal, amelyeket nem kellett gondozni. Ronnie néha megmetszette a fákat, selyemnadrágban és blúzban – és általában mindig akkor, amikor virágoztak. Állítólag a kertész barátnője ezt tanácsolta.

Ronnie lánya divattervezőnek tanult az egyetemen. Néha hazalátogatott, jó sok táskával és a munkakellékével, a varrógéppel. Azon a napon egyfolytában búgott a varrógép, míg elkészült a remekmű: egy lány a vásznon, igazi ruhában. Ilyenkor általában még nagyobb lett a rendetlenség: anyagfoszlányok, cérnagurigák hevertek mindenfelé. Hiába, ezek a művészek! Amikor megrendelés érkezett, Ronnie is „dolgozott”. Egyszer például cipősorozatot festett. Alig bírta a megrendeléseit kielégíteni. Amint eladott egyet, már kellett a következő. Szépen kiállította a régi cipellőit az asztalra, és azokat festette.

Aztán itt volt az exférj, aki gyakorta látogatta közös lányukat és fiukat is. Kifényezett BMW-vel állt be a ház elé, sokszor a lányát is hazahozta az egyetemről. Őt is Barnie-nak hívták. Jóképű, fiatalos, menő üzletember volt. Csak éppen meglépett egy cseh orvosnővel.

Ronnie úgy különböztette meg a férfiakat, hogy az exférjét Barnie1-nek, a friss pasiját pedig Barnie2-nek hívta. Sokszor volt, hogy egy sztoriba mind a kettőt beleszőtte, így hasznos volt ez a szokatlan megkülönböztetés. Vett a lányának, Rafaellának egy kis piros Ford Ka-t, az azonban a ház előtt állt hónapokig, mert (ő is, mint az édesanyja) nemigen értett a műszaki dolgokhoz – a varrógépen kívül. Barnie1 finanszírozta az lány egyetemi költségeit is.

Ünnepekkor megjelent Ronnie édesanyja is. Ezt főleg abból vettem észre, hogy a lekvárjaim fele ilyenkor mindig eltűnt.

Amíg én főztem Ronnie anyja a botjaira támaszkodva bámulta a rántott húst a sercegő olajban. Iyenkor mindig megegyeztünk, ki mikor ebédel először, hogy elférjünk az asztalnál. Mivel Ronnie a főzéshez nemigen értett, ezért vagy készételt fogyasztottak, vagy pulykát sütöttek a sütőben több óra hosszáig.

Ronnie fiát nem sokat láttam, csak néha járt haza. De mivel a hálószobán és az én szobámon kívül már csak egy kis szoba maradt, nemigen tudott hol aludni. Ebben pedig alig lehetett elférni, hiszen tele volt ruhákkal és mindenféle limlommal. Ronnie ugyanis nagyon nagy gyűjtögető volt, nem dobott el semmit. Az ebédlőben a szekrény mögött vásznak, ecsetek sorakoztak. A könyvespolcok és szekrények alatt deszkák és mindenféle fadarabok. Az én szobám minden zegzuga is tele volt. Az ágy alól képkeretek, papírok, könyvek lógtak ki. Egy este Ronnie a folyosón zörgött, mire lementem megnézni, hogy mi történik. Fürdőköpenyben tologatta a biciklimet, majd végül a vásznak elé állította, a nappaliba. Az angolok szigorúan veszik a tűzvédelmi szabályokat és a biciklim blokkolta volna a menekülésünket. Attól kezdve aztán a sok kacat között már a biciklim is ott tündökölt a nappaliban.

Ronnie nagyon nyugodt asszony volt, nem idegeskedett semmin, kivéve azon, hogy tanácsot kellett adni a vásárlóknak, akik képeslapot vettek nála. Mindehová gyalog járt vagy busszal, reggelente sem sietett, még hétköznap is nyolc óra után kelt fel. Még abból sem csinált nagy gondot, hogy én egyszer a gázt a konyhában úgy felejtettem.

Szegényesen élt, mégis elégedetten. Soha nem láttam őt veszekedni Barnie2-vel. Hétvégenként sem kelt korán, hogy a konyhában tegyen-vegyen órákon át. Porszívózás után inkább több órát pihent, csendesen festegetett vagy a barátnőjével ment leárazott ruhák után kutatni.

Úgy látom, sokan közülünk nem bírnak megállni egy percre sem. Folyamatosan elvégzendő dolgot találnak az otthonukban, mindenhová sietnek, minden fillért kiszámolnak. Ronnie a példa arra, hogy egyszerűen is lehet élni, de mégis boldogan. Nem az a fontos, hogy látástól vakulásig dolgozzunk, hanem az, hogy élvezzük az életet, a hétköznapjainkat, és tudjunk örülni a hétvégének, az estéinknek a családunkkal, a barátainkkal.